Fáy: Petrovics Emil hiánya
Amikor utoljára láttam, Prunyi Ilona születésnapi hangversenyén a MűPában, akkor is dohogott, Griegre mondta éppen, hogy töltött káposzta zeneszerző, nagyon kellett röhögni, és már nem is bántam, hogy előtte úgy megkínlódtam azzal a szonátával, mert akkor más is szenvedett tőle.
Mikor legelőször láttam, a Ki mit tud?-ban zsűrizett, ketten hitetlenkedtek Pernye Andrással, mert valaki elénekelte Az isten és a pestis című dalát. Gyerekként, paplan alól nézve a tévét le voltam nyűgözve attól, hogy valaki a nívótlanságot személyes értésként éli meg.
Nagyon lehetett szeretni Petrovics Emil kíméletlenségét, nyilván utálni is lehetett érte, de még az ellenfelek is elismerték, hogy Petrovics nagyszerű ellenség volt, mert mindig tisztázta, hogy ő melyik oldalon áll. Ha valami zenétől függetlenül is sokaknak fog hiányozni, az éppen ez, a frontvonalak tisztázása. Emlékszem ahogy szívükhöz kaptak az emberek, mert azt mondta, ha meg kellene hallgatni Schönberg Fúvósötösét, inkább Soroksárig fut. Tudta, hogy más, ha ő mondja, mint ha valami nyikhaj, és tudta, ha igaz, akkor mondani kell. Egyszer interjút kellett készítenem vele kamerák előtt, amikor felújították az Operában a C’est la guerre-t, és próbáltam a halhatatlanság felől közelíteni, bizonyára örül, hogy újra elővették a darabot, mert a bemutatóig könnyebb eljutni, mint a felújításig, de közbevágott: ezt már réges-régen föl kellett volna újítani. Nem tudom elmondani, micsoda megkönnyebbülés azt átélni, hogy Petrovics Emil, a nagy Petrovics Emil, akivel most beszélgetni kell élete egyik főművéről, ennyire normális ember.
Emlékszem még, amikor először hallottam egy művét, a rádióban ment a Jónás könyve, diák voltam, és elragadtatásba estem, nem is a zenétől, hanem hogy az Úr két hangon beszélt benne. Annyira egyszerű ötlet az emberfölöttiséget így ábrázolni, úgy énekelni, ahogy egy ember nem tud, és mégsem emlékszem, hogy bárki másnak eszébe jutott volna ilyesmi.
Aztán láttam őt vezényelni, saját kantátáját, Tokody Ilona énekelt, és remekül vezényelt, tisztán és kifejezően, jó kézzel javítva az énekesnő egy kissé korai belépését. Bármit vezényelhetett volna valószínűleg, de talán úgy érezte, hogy csak a saját művek estében fontos rögzíteni, hogy pontosan mire gondolt. Egy kivétel van, azt hiszem, az Egy szerelem három éjszakája, lehet, hogy érezte, személye ott megtámogat, sikerre visz egy vitatott ügyet. Petrovics Emil mindenesetre gyakorlati muzsikus is volt, mint a régi idők nagyjai (vagy kicsinyei), nem az asztalnál elmélkedett és bűvészkedett, hogy aztán szenvedjenek az előadók, tudta, mi eljátszható, tudta, mi meghallgatható. Utolsó cikkében a szép zenéért kiabált, mert fontosak voltunk neki.
Most már persze késő elmondani, hogy ő is fontos volt nekünk.
