Minijubileumot ünnepel tehát a rendezvény, ami fesztiválok esetén már a nagykorúság kezdete: gyerekbetegségeit kinőtte, arcéle már kialakult, elszakadt szüleitől, és önálló életet él.

– Pavarotti Veszprémben. Ezzel­ akartam érzékeltetni, hogy mire is gondolok – emlékszik vissza a kezdetekre Mészáros Zoltán, a fesztivál igazgatója. Az ezredforduló elején kereste fel az akkori városvezetést a rendezvény ötletével, amely az álmos kisvárost néhány napra pezsgő, a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolódó hellyé emelné. A meglebegtetett Pavarotti nem volt teljesen légből kapott, ugyanis a tenor már lépett fel néhány ezer férőhelyes koncerthelyen, tehát elvileg el lehetett volna csábítani Veszprémbe is. A Szentháromság térre álmodott fesztivál ugyanis eleve kétezer-háromezer látogatóval számolt. 2004-ben lánykori nevén Veszprémi Ünnepi Játékokként startolt el a rendezvény, és három sztárvendég nevét írhatták fel a plakátokra: Jose Curáét, Al Di Meoláét és Kocsis Zoltánét. Az első összköltségvetése 75 millió forint volt, ma csak a jegybevétel 90 millióra rúg. Ezzel a Sziget-csoport után a legerősebb vidéki fesztiválnak számít, és ők költenek a legtöbbet fellépőkre is. Idén például 320 ezer eurót vittek el a sztárfellépők, de hát az idei ünnepi kiadás, ki kellett tenni magukért, és bizony a Diana Krall, Marcus Miller, Paco de Lucía, Nigel Kennedy és ­Craig David névsorra minden zeneszerető megnyalná a tíz ujját.

A fesztivál ma már ötnapos, a hozzá kapcsolódó Rozé, Rizling és Jazz Napok pedig tíz, így a vár alatti Óváros tér a borozó városlakóknak is ad koncertélményt, méghozzá ingyen. Tele is van a tér rendesen, az esti fellépőknél már az állóhelyet is keresgélni kell, a padokhoz pedig egyenesen lehetetlen hozzáférni. Abban is teljesült Mészáros Zoltán álma, hogy erre a pár napra a környékről ide lehet csábítani a kultúra fogyasztóit, hiszen az itt megfordulók kétharmada már nem helybéli. Idén például két müpányi ember vett jegyet Budapesten, ami mintegy háromezer belépőt jelent. Bővíteni már nem is nagyon lehet és nem is kell a fesztivált, teszi hozzá, jobban is áll neki a kamarajelleg, a gigásodás nem tenne jót neki. Persze, ha Sting menedzsere telefonálna, hogy mit szólnának egy akusztikus fellépéshez, senki sem mondana nemet.

Csakhogy csütörtök délután Mészáros Zoltánt nem álmodozó ked­vében találjuk. Igazából ég a ház, hiszen négy óra tájban derült ki, hogy Paco de Lucía nem tud kiülni a színpad elejére, mert a táncosnak is el kell férnie, ráadásul gerjed is a mikrofon. Ha viszont a színpad mélyére ül, akkor a nézőtér szélein vagy kétszáz ember nem lát belőle semmit. Csak a nagyszínpad traverzeit. Szűk a Szentháromság tér, nem nagyon lehet kompromisszumot kötni, nincs más ötlet, vetíteni kell, négy kamera és két projektor talán megoldja a problémát. Végül pótszékekkel oldják meg a gondokat, a kényszerből pedig érdem lesz: az érseki palota két szárnyára, emeletmagasan kivetített gitáros és a zenekar igazi látványosság. Még akkor is, ha egy-két ablak elveszi a gitáros arcának felét. Ám sokan ennek ellenére sem bánnák, ha a kényszerű premierből állandó show-elem válna, ezt bizonyította, hogy néhányan csak az emeletre vetített képeket fotózták okostelefonjaikkal.

De a flamenco koronázatlan királya előtt még meghallgattuk a Jazz Napokon fellépő Józsa Triót és a Junior Dixieland Triót. Mindketten a városi amatőr tehetségkutató zenei börzén tűntek fel és nyertek fellépési lehetőséget. Előbbi instrumentális darabokat játszik, utóbbi főként a bendzsós Hegedűs Csaba révén már Armstrong-örökzöldeket vagy a ­charlestonalapvetést, a Yes, Sir, That’s My Babyt. Bizonytalanok még, ráadásul Hegedűs kicsit selypít, de a dixielandhez elengedhetetlen eleganciát és nagyvonalúságot már birtokolják, és számos rajongót szereznek maguknak. Az utánuk érkező Gereben Zita Quintet már a hideg profizmus je­gyében lép fel, illetve egyáltalán nem hideg, hiszen lüktető dzsessz ez is, az új lemez legújabb szerzeményeivel ismertetnek meg minket.

Nem tudjuk végighallgatni őket, mert a várban találkánk van a flamenco mindentudó virtuózával, aki nem is cáfol rá az előzetes várakozásokra. Visszatérő vendég ő már itt, a várban mégis most lép fel először, mert néhány éve 12 fok és jégeső űzte el őt az esőhelyszínként funkcionáló Arénába. Most viszont igazi flamenco-időjárás fogadja őket, a harminchét fokos meleg épphogy harminc alá süllyed, de nemsokára izzani fog minden, az andalúz műfaj ugyanis nem igazán kedveli a langyos középutat. Először csak Paco pengeti el a Varaciones de Minerát, hogy aztán fokozatosan csatlakozzanak hozzá a zenekar tagjai. Aki valahogy fontos, annak a neve mind Antonióval kezdődik. A legnagyobb ovációt a géppuskalábú Antonio Farru kapja, aki egy torreádor kegyetlenségét és egy balett-táncos kecsességét olvasztja egymásba, miközben ezer százalékig behúzza a spanyol szerető archetípusát: lobogó haj, metsző tekintet. S bár azt hinnénk, semmi sem áll távolabb a flamenco világától, mint a szájharmonika „vadnyugatias” hangzása, de Antonio Serrano a kétórás flamencotanfolyam alatt bebizonyítja, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. A ­fiatal Antonio San­chezben pedig már a méltó utód jelentkezhet, ezt a Zyryab en vivóban lejátszott „gitárpárbaj” is alátámasztotta. A ráadást pedig a talán legnépszerűbb Paco de Lucía-darab, a Vámonos viszi el, mindenkiben ott hagyva egy hosszan lecsengő utóízt: remek este volt, amelyben kicsit magunk is spanyolokká váltunk.

Paco De Lucia, Veszprémfeszt, Brenda Tamás