Ahogy Richard Strauss mondta: szakasztott annyira érdekesnek tartom magam, mint Napóleont. Miért ne lehetne ez igaz a filmművészetre? Ami engem illet, szakasztott annyira érdekesnek tartom Chaplint vagy akár Ed Woodot, mint Napóleont. Vagy még érdekesebbnek.

És akkor még nem beszéltünk az olasz Pier Paolo ­Pasoliniről, aki költőként tudott nagyobb sztárrá válni, mint egy ­való világos celeb. Vajon az lehet-e a filmmel a baj, hogy ­Pasolini túl érdekes? A vad, önmagával és a világgal is szembenézős élet végén az erőszakos és rejtélyes halál. Lehet, hogy ezt így elmondani túl egyszerű lett volna, túl érdekes, túl valóságos. Mindenesetre: ahogyan Abel Ferrara elmondta, úgy igazán kár volt a fáradságért. A Pasolini mindössze 84 perc, amit az ember alig akar elhinni a bőven adagolt unalom és a párhuzamos koncepciók alapján. Nagy, nemzetközi összefogással, Willem Dafoe sztárfőszereplővel, akinek csak annyi haszna van, hogy az olasz környezetben is angolul beszélnek, az olasz szereplők természetesen olasz akcentussal. A végére Dafoe olaszul beszél holland akcentussal, mintha belebolondulnánk az összeurópaiságba.

Bár ez volna a legnagyobb baj. De a legnagyobb baj maga a film, amiről azt hinné az ember, hogy ennyire rosszat ma már nem szokás forgatni és végképp nem szokás forgalmazni. Eleinte úgy tűnik, mintha rengeteg időnk volna, hogy belenézzünk egy középkorú olasz rendező mindennap­jaiba. Mély slukkok a cigarettákból, trapézfarmerek, nagy csatos övek, lassú ébredés és hosszú-hosszú interjú a végtelen érdektelenség mezején. Aztán Ferrara mintha ihletet kapna, hogy leforgasson egy Pasolini-filmet, aminek talán volna is értelme.

Nagy gesztusok, hangos párbeszédek meg az az önmagában is különös fenomenon, hogy Ninetto Davoli játszik ugyan a filmben, de nem saját magát játssza, arra a szerepre Riccardo Scamarciót kérték fel. Van úgy öt perc, amikor úgy tűnik, volt értelme megvenni a mozijegyet, de ekkor Ferrara észbe kap, és gyorsan hozzáragasztja mindehhez Pasolini utolsó útját Rómából Ostiába. Nincs megol­dási javaslata, nincs összeesküvés-elmélete, nincs gondolata arról, hogy vajon miért száll szembe egy szemüveges filmrendező négy kikötői figurával a kihalt mólón. Marad a szomorú valóság és Maria Callas hangja, de ekkor már a stáblista megy.

Korrektebb ajánlat lett volna, ha azt mondják a moziban, tessék hazamenni, és feltenni egy Callas-lemezt. Ha ők nem mondták, most megteszem én.

Pasolini. Forgalmazza a Vertigo Média Kft.