Kiskunhalas főterén, a református templom déli kapujánál a mai napig látható a szégyenkő. A feudális korban számos egyházi és világi büntetés tartalmazott nyilvános megszégyenítést. A szégyenkő, a szégyenoszlop, a pellengér világi büntetésként a szitkozódás, rágalmazás, lopás és paráználkodás megtorlására szolgált.

A nyilvános megszégyenítés „közvélemény-büntetés”, kiközösítés is volt, amelynek számos fajtáját alkalmazták sokszor mellékbüntetésként a világi hatóságok. A református egyház 1563-ban bevezette a megszégyenítő eklézsiakövetés büntetést – ennek kiegészítő eszköze volt a szégyenkő, amelyre az elítélt személy felállt. A XVIII. században a szégyenkőre állítás időleges kiközösítést jelentett a gyülekezetből. Általában három vasárnap kellett odaállnia vagy ülnie a vétkesnek, a gyülekezetnek hátat fordítva, fehér vagy fekete lepellel letakarva.

Kiskunhalas főterén Kurucz Árpád / Archív

A szégyenkő mindinkább csak a paráznaság büntetésére szolgált, és egyházi büntetéssé változott. A református lelkészek kezében nem is maradt más deliktumok büntetésének lehetősége, csak a nős paráznák, házasságtörők megszégyenítése és „visszaesésük” megakadályozása. A szégyenkövet ennek megfelelően később már nem nyilvános területen, hanem a templom belsejében tartották. Még később elegendő volt a penitenciához, ha nem a gyülekezet, hanem csak a lelkész ellenőrizte és tanúsította, hogy a vétkesek kiállták a büntetést.

Szilády Áron kiskunhalasi lelkész és tudós feljegyzéseiből ismerünk néhány esetet a XVII–XVIII. századból. Egy leendő menyasszony azért állta ki a szégyenkövet, mert „házassági élete előtt” testi paráznaságba esett a borbélylegényekkel. Egy már férjezett fiatalasszonynak csak egyszer kellett a kőre felállnia, mert mire kiderült a vétke, mindenórás várandós volt. Egy kikapós feleség három személlyel is paráználkodott – egyik sem a férje volt. Különösen a csikósok és a gulyások tűnnek az iratok alapján vonzónak a férjes asszonyokkal való paráznaságra.

Akinek a szégyenkő sem volt elég, mert visszaesett a paráznaságba, azt „kipacalozták”: a haját levágták, birka- vagy marhapacalt húztak a fejére, és kikergették a városból.

Mivel le volt nyírva a haja, másutt sem fogadták be. Gyakran belőlük lett a betyárok babája.

A nősülésnél a leendő menyasszony leinformálásakor lényeges adat volt, hogy ült-e szégyenkövön az anyja vagy az öreganyja.

Szakál Aurélnak, a kiskunhalasi Thorma János Múzeum igazgatójának a tanulmánya szerint a szégyenkövet egy időre ellopták vagy eldugták. Akkor került elő, amikor gödröt ástak egy csigának, hogy kicseréljék a toronyban a megrepedt nagyharangot. Ez után tétette a mai helyére Szilády Áron, aki azt írta: „Emlékeztetőnek, hogy olyan idők is voltak az egyház életében, amikor a rajtavesztett bűnöst a szerencsésebbek ház égisze alatt, elfeledkezvén Krisztus urunk nagy példaadásáról, amikor az első kő hajítására jogosultságot ítéletében megjelölte”.

A kiskunhalasi szégyenkövet 1995-ben két műkő állványra emelték. Forró délutánokon mint egy hűvös padon lehet pihenni a sokat illetett, lesimult bazalton, nézni Kiskunhalas gyönyörű főterét, és örülni, hogy mi boldogan, kiközösítés nélkül hűsölhetünk bármikor a szégyenpadon.