Paranoia mesterfokon a Potsdamer Platzon
Két nagy rendezőmogul, Roman Polanski és Martin Scorsese határozta meg a Berlinale első hétvégéjét. Némi iróniával fogalmazva: az előbbi azért, mert nem tudott itt lenni, az utóbbi pedig azért, mert itt volt. És hogy a helyzetet még furcsábbnak érezzük, mindkét mester thrillert szánt a havas-jeges német fővárosba, mindkettő irodalmi adaptáció. Igaz, az egyik művet versenyben, a másikat a versenyen kívül vetítették.
Martin Scorsese a manapság igencsak divatos Dennis Lehane egyik művét, a Vihar szigetet dolgozta fel. A Szellemíróhoz képest kamaradarabról van szó, mivel egy szigeten és azon belül is egy elmegyógyintézetben játszódik, ahová Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio negyedik alkalommal dolgozik együtt Scorsesevel) rendőrbíró egy eltűnt személy utáni nyomozás során érkezik. A nyomozás azonban egyre inkább paranoiás képzelgésbe fordul át..., vagy mégsem?
Scorsese műve is nagyon hasonlít a film noirokra, a rendező elmondása szerint tizenévesként ő maga is megélte a hidegháborús korszak titkolódzásait és paranoiáját, a képi megfogalmazásnál pedig a filmtörténetet használta szókincsnek. Ott van például a Laura (Scorsese különösen Gene Tierney játékát ajánlotta színészei figyelmébe) és Jacques Tourneur Out of the Past című műve, mely a szakirodalom szerint minden idők legjobb film noirja. Ehhez jön még a horror, a pszichológiai thriller és a német expresszionizmus teljes eszköztára.
Kockázatosan sűrű elegy, sőt olykor azt érzi az ember, hogy valami régi klasszikust lát; szinte megdöbbentő, hogy ezt a művet egy nagy hollywoodi stúdió finanszírozta. És ekkor adódik a kérdés, hogy miért nincs akkor versenyben? A válasz pedig minden bizonnyal éppen az, hogy mert stúdiófilm. Míg egy olyan független produkciónak, mint a Szellemíró, ugródeszka egy A-kategóriás fesztivál versenye, a nagyok felesleges kockázatnak tekintik a benevezést.
- Hát igen, mi van, ha nem nyerek? - viccelődött félig komolyan Scorsese. Hozzátéve: nagyon sok filmet készített már, és csak reméli, hogy ezeket élvezik az emberek. Ő ezt tudja nyújtani. (Szerénységből jeles.)
Ha pedig nem thrillert vetítenek a Potsdamer Platz sci-fi filmbe illő fesztiválkörzetének mozijaiban, akkor idén a művész-portrék számítanak a legdivatosabb tartalomnak. Ott van mindjárt Allen Ginsbergről szóló életrajzi mű, az Üvöltés. Igen, ez a film nem csak biográfia, hanem Ginsberg talán legfontosabb művének animált megvalósulása, valamint annak a tárgyalásnak a rekonstruált képsorai, melynek során konzervatívok csoportosulások be akarták tiltani a poémát. Kényelmetlen érzéssel ül a nézőnek ezen a vetítésen, kicsit magunkra is ismerhetünk a továbbra is erősen kísértő ötvenes években, mintha tényleg körbejárna a világ, és ott tartanánk, ahol hatvan évvel ezelőtt. Ami akkor újnak, forradalminak számított, lassan ismét az.
Ezt a bizarr megállapítást táplálja Mat Whitecross Sex&drug&rock'roll című drámája is, mely a punk mozgalmat és stílust elindító Ian Dury életén és művészetén alapul - itt végre nem az ötvenes, hanem a hetvenes évek köszönnek vissza. A mű író-producere, a magyar származású Paul Viragh szerint azért vették elő pont most Dury-t, mert egy igazi lázadó harcos volt. És ma minden befásult, konvencionális és unalmas. Itt az ideje a változásoknak.
A művészek szerint már nagyon is. De legyünk földhözragadtak. Miután két nap alatt fel- és levonult az összes nagy sztár, vajon elég lesz-e a hátra lévő egy hétben a puszta művészet a boldogsághoz? És ez is izgalmas, már-már thrillert idéző helyzet.
