William Shimell. Amikor a neve megjelent a vásznon, kellemesen megborzongtam, még azon is túltettem magam, hogy már percek óta egy Medici-címeres kandallót kell nézni, csak kisül az egészből valami, ha egy operaénekes a film főszereplője. És Shimellen egyáltalán nem látszik az operaénekesség, a sok Don Giovanni; profi filmszínész, teljesen természetesen viselkedik a kamera előtt, normálisan mondja a szavakat, nem zengeti a hangját, mint valami nemzetközi Palócz ­László. ­Laza zakó, intelligens arc, őszülő haj, ilyen hősöket szeretne teremteni Dan Brown, de elakad Tom Hanksnél.

A baj az, hogy Abbas Kiarostami is elakad, amint hőse szólásra nyitja a száját. Annyira elakad, hogy vagy húsz percen át az egészet gúnyolódásnak érzem; egy hivatásos mellébeszélőt, alacsony szinten művészetfilozofálót akarnak megmutatni, aki életmódszerűen beszél okosságnak álcázott közhelyeket a művészetről, a másolatról és az eredetiről. Húsz perc után azonban már lepattanhatnának az álmélységekről, értjük, amit érteni kell, de a helyzet csak romlik, az egyik idegesítőhöz egy másik csatlakozik, aki agresszíven viselkedik, kötözködik és kellemetlenkedik, és nincs fellebbezés, ez a két név szerepelt a főcímben kiemelten, Shimell és Juliette Binoche. Ráadásul Binoche a plakáton már pálmagallyal díszített, legjobb női főszereplő volt Cannes-ban.

Nemcsak a magyar, de az ­európai filmnek is mélypont volt a tavalyi év, ha ez volt a legjobb női alakítás. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor Oscar-díjat kapott Marion ­Cotillard a Piafért, értem, hogy el lehet ájulni a maszkmesterek dolgos kezein, de nem zavar senkit a lapos, közhelyes és vászonhasogató alakítás? ­Juliette Binoche persze más színvonal, nála nem dolgozzák halálra magukat a sminkesek, de ő maga teljesen elhatalmasodott saját maga fölött, egy pillanatra sem jut eszembe, hogy most egy valóságos asszonyt nézek, csak Binoche-t látom, ahogy ­fifikázik, érzékenykedik, és persze mosolyog, hiszen neki az áll jól, a kissé szórakozott, de érzéki és törékeny báj. Nem tudom, Juliette Binoche ­miért nem idegesíti saját magát, mert rám, nézőként rendkívül ­rossz hatással van. Nyilván azt mondták neki, hogy a filmszínészet lényege az egyformaság, mindegy, melyik filmet forgatják, te légy ugyanolyan. Elképzelhető persze, hogy ha elfordítják a kamerát, akkor másik ember válik belőle, de amíg forog a film, pontosan olyan egyforma és kiszámítható, mint Bud Spencer, csak az ő pofonja Binoche mosolya, és itt a gazemberek helyett a könnyek hullanak.

A cselekmény azonban tesz egy határozott fordulatot, ennyi talán elmondható, az ismeretlenek egy félreértésnek megörülve viharban edződő házaspárt kezdenek el alakítani, undok, három nyelven folytatott veszekedésekkel, folyamatos feszültségekkel, lelkiismeret-furdalásokkal, szeretetrohamokkal. Ez lenne a címben említett hiteles másolat, bár csak játsszák, mégis boldogtalanok, mi több, játszók játsszák, hogy játsszák, innentől minden még mélyebb és még filozofikusabb, alig várom, hogy levonódhassék a tanulság: minden el van rontva ezen a kerek világon, és ezen csak az segíthet, ha a színészek lemossák magukról a festéket. De a rendező ennyire mégsem szellemes, megelégszik a jelenetek egy nem létező házasságból nagyszerűségével, két ember akkor is tudja kínozni egymást, majd megbánni, amit elkövetett, ha semmi közük nincs a másikhoz. Akinek ez nem elég jó film, az már az amerikai akcióhősök szerencsétlen áldozata, meg sem érdemli, hogy toszkán harangok sírjanak érte.