Palackok kora
A tűzhelyek sorsáról – amelyek negyven éve csúcsmodelleknek számítottak – csak sejtéseim vannak. Nagy a valószínűsége annak, hogy lomtalanításkor az utcán landoltak, vagy egy-egy méregdrága konténer tetejére dobták őket, és hulladékvasként fejezték be pályafutásukat. Nem voltak használhatatlan gáztűzhelyek, a FÉG nevű magyar cég gyártotta őket, mert akkoriban még készültek kályhák, bödönök és gázsparhertek Magyarországon. Vasiparnak is lennie kellett, mert a lemezt valakinek el kellett készítenie. Sok-sok vasipari kátéesz adhatott munkát apáink generációjának azzal, hogy a tűzhelyeket nem Kínában voltak szívesek legyártatni.
Nálunk otthon akkor, amikor Bánhalmi kolléga a fotót elkészítette, anyám még azon a gólyalábas gáztűzhelyen főzte a paprikás krumplit (szombaton mindig ez volt a menü, az öcsémmel berzenkedtünk is miatta, pedig jókora házikolbászok úszkáltak a vérvörös lében), de az már ósdinak számított, anyám is vágyott olyan tűzhelyre, melynek oldalát szép fehérre zománcolták.
A gólyalábast nagyanyám vásárolta, aki falun élt, de aztán nem szerette a gázt, és visszatért a fával fűthető salgótarjáni sparhertre, annak platniján jobban megfőtt a leves, a sütőjébe pedig nem kellett alufóliába csavart cserepet tenni, hogy ne égjen kormosra a lepény vagy a kalács alja. A mamám városi asszonnyá lett anyámnak ajándékozta a gólyalábast, melynek legjobban Csöpi nevű tacskónk tudott örülni, hiszen pitesütés idején, főként zimankós téli napokon be tudott húzódni a forró sütő alá. „Hideget jól tűrő házőrző eb”, ezt írta az igazolásra az állatorvos, s a papír elegendő volt ahhoz, hogy Csöpi után ne kelljen évi 70 forint ebadót fizetnünk. Anyámék így verték át a kommunista bürokráciát. Csöpi még akkor sem lett volna hajlandó előbújni a gáztűzhely alól – kimenni az udvarra?, ez végképp nem fordult meg a kutyafejében –, amikor pedig már biztosak voltunk benne, hogy a bundája lángra kap.
Anyám imádta a blökit, de annyira azért nem imádta, hogy a jelzett kiállítás után ne biciklizzen be a ceglédi ÁFÉSZ Áruházba, s ne vegye meg a modern tűzhelyt. A gólyalábas kivonult a nyárikonyhába, a palackkal mind a mai napig működőképes, mert a szagosabb ételeket vagy a lekvárt jobb a konyhától és az étkezőtől távolabb elkészíteni. A 74-ben jelzett modern lemeztűzhely viszont rég elenyészett. Nem szerzett sok örömöt, mert a sütője pocséknak bizonyult, trükkök és évek kellettek ahhoz, hogy a kemencén és a sparherten szocializálódott lakosság hozzászokjon a rosszabb tömegtermékhez. A végén azért kellett kidobni, mert a gázvállalat nem engedte, hogy rákössék a vezetékes gázra. Nemcsak rossz volt, de életveszélyes is.
A bödönökkel valami hasonló történt. Jöttek az agyondizájnolt bidlik, meg az olyan csodafazekak, amelyekről az ügynökök azt mondták, nem kell a hús alá annyi zsír vagy olaj, aztán a végén kikötöttünk nagyanyám bevált zománcos edényeinél. Azokban valahogy még mindig finoman megfő az étel. A képen látható konyhaművészeti remekeket pedig szépen megröptettük. Vagy jobb esetben befogtuk kutyakaja-főzésre, amiben sok köszönet nem volt.
A múlt idők gázpalackjairól annyit kell még tudni, hogy a vidéki betörők ma is utaznak rájuk. Ennek prózai oka, hogy az alumínium ára negyven év alatt az egekbe szökött (miközben a magyar alumíniumiparnak, melyre egy időben országot akartak építeni, csöndben leáldozott). A lopók elsőként ezt viszik, ha már bejutottak a konyhába, s otthon berhelt masináikkal apróra darálják. A fémhulladéktelepeken nagyon jól fizetnek érte. Nekünk emlék, nekik pénz. Így vánszorog előre a szörnyű idő.
