A külső logikáját értem a műsorválasztásnak. Szabadtér, ez valahogy népszerűséget is kíván, sok embert kell szórakoztatni, olyanokat, akiknek ez csak egy program a városban, nem most akarnak mélyebb ismeretséget kötni Einojuhani Rautavaara 7. szimfóniájával. Egy jó orosz műsor könnyű is, nehéz is, kiderül, hogy a ­b-moll zongoraverseny nem csak az első fél percből áll, lehet hozzá vendéget hívni, Bogányi Gergely meg hozza magával a csodának nevezett zongoráját. Az utóbbi most éppen nem viselkedik csodálatosan, mondhatni, ő jár a legrosszabbul az egyébként is kétséges szegedi erősítéssel, mintha egy házilag barkácsolt szintetizátort kötöttek volna rá öregapám telefonjára, utána az egészet mégis túlerősítették, legalábbis ami a zenekarhoz való arányokat illeti, aztán tessék örülni a nézőtéren.

Ami a zenekart illeti, csak remélni lehet, hogy ez a szegedi szimfonikusok valós helyzete, harmatos vonósok, depressziós fafúvók, hajnali rezek, és nem a hangfalak és mikrofonok bánnak el velük. Ennek ellenére is lehetne élmény a koncert, egyszerűen azért, mert ki vagyunk éhezve, hetek óta nem láttam már szimfonikus zenekart a pódiumon, egy karmester puszta látványa, mandzsettás karja, pálcát tartó keze olyan, mintha előleget vennénk föl az őszi élményeinkre. Most viszont az előleg mintha túlságosan is kicsi volna. A b-moll zongoraverseny sajnos már az első tételen elcsúszhat, mégis több mint a teljes mű fele, mégis azt kell valahogy megoldani, az a szellemi munka, ami utána jön, az líra meg virtuóz finálé, szerencsés esetben megoldja magát. Most azért nem szerencsés az eset, mert az első tétel valahogy szétesik különféle nekibuzdulásokra. Éles helyzetben beismerném, hogy ez a mű hibája, amit a jó interpretáció el tud fedni, mintha a nagyszerű előadás a maga módján meghamisítaná a darabot. Ez a változat viszont olyan, mintha a zseni festményét szándékosan egy sötét szoba távoli sarkában a padlóra dobva állítanák ki: ha olyan nagy a mű, így is hatni fog.

Pál Tamás a szegedi szimfonikusokkal Dusha Béla

Ezért is szerencse, ha közismert a zenemű: senki nem panaszkodhat, hogy most ment el a kedve az egésztől. Most töredezett, most lomha, máskor meg Csajkovszkij.

Csajkovszkij marad az est vesztese, a Rómeó és Júlia túlsúlyát hallva az ember a többszöri tükrözés hamisságán kénytelen töprengeni, már Csajkovszkij sem pont azt a zenét írta, ami az embernek a veronaiakról eszébe jutna, úgy viselkedik, mint aki előre tudja, hogy ebből baj lesz, ekkora érzelem csak napokig tarthat. Mindez a Dóm téren még tovább lomhul, mintha Pál Tamás azt mondaná: nem vagyunk már gyerekek, sem én, sem önök. A kérdés önmagában nagyon is érdekes, vajon mennyi idős korunkig szabad egyáltalán a szerelemről olvasnunk vagy beszélnünk, hallgatnunk, zenei élményként azonban csak annyit mond: elkéstünk. Kiöregedtünk. Menjünk haza, vár az ágymelegítő.

Az egyértelműnek látszó helyzet az utolsó számokkal, Rimszkij-Korszakov Spanyol capricciójával és a ráadásnak adott két Bizet-részlettel megint kavarodik egyet, ezek a hangverseny legjobban sikerült darabjai, nem akarom most feltétlenül megfejteni Pál Tamást, de ha csak ennyit tudnék róla, azt mondanám, mégis egy mediterrán személyiség, a könnyűség, a sekélynek látszó mélység áll igazán jól neki, az ünnep, a tánc, az este titkai, a nappal csillogása az ő világa. Carpe diem, susogja épp a szegedi Pompeji kiállításon egy mozaik-csontváz. Meg vagyok győzve. Most töredezett, most lomha, máskor meg Csajkovszkij.

A Szegedi Szimfonikus Zenekar ajándékkoncertje
Szegedi Szabadtéri Játékok