Pacino Pacinóról
A keresztapában, a Serpicóban vagy az Egy asszony illatában nyújtotta alakítása már önmagában bőven elég lenne indoklásként. Így a díjazás tiszta ügy lett volna. De miután az elismeréssel párhuzamosan bemutatták az általa rendezett Wilde Salome-t, melyben önmagát és Heródes királyt alakítja, ez a teljesítmény egy kicsit ront az összképen. Mert itt Pacino mester olyan területre tévedt, melyben nem igazán a legelőnyösebb arcát mutatta meg.
Arra a zsigeri kérdésre, hogy vajon egy-egy alkotó (színész pláne) miért szánja el magát arra, hogy filmezzen, nem mindig egyértelmű a válasz. Al Pacino experimentális dokumentumfilmjében viszont triviális: hogy kiélhesse narcisztikus vágyait. Persze ezt ő úgy adja elő, mintha a Salome című Wilde-mű londoni színpadi produkciója – melyben Pacino és a szuper tehetséges, azóta felkapott Jessica Chastain volt a két főszereplő – lett volna az apropó: a nagy színészt annyira felizgatja a téma, hogy „utánamegy” Wilde-nak. Elmeséli, hogy milyen kacifántos élete volt, merre járt, hol lakott. A filmben tehát vannak tankönyvszerű felfedező részek, meg részletek az előadás próbáiból (Benoît Delhomme csodálatos képeivel, valamint Chastain elsöprő alakításával és erotikus táncával). Az utóbbiak hatásosak. Tényleg. A Wilde Salome azonban leginkább arról szól, hogy Pacino megy jobbra, balra, föl és le, rendezget, professzort játszik, és ha kell, akkor ripacskodik. Nem kicsit. És ezzel egyúttal önmaga mítoszát rombolja.
Az szerencsés, hogy a kínos öngól ellenére Pacinónak láthatóan őszinte szenvedélye a szakmája, és ez azért átjön még e képsorokon keresztül is. Így mindenképpen megbocsátható neki, hogy most jókora bolondot csinált magából. Ugyanakkor az is igaz: így garantáltan emlékezetes marad ez a életműdíj.
