Az például, hogy Salgótarjánban kábé száz mikronyugdíjas vérnyomása szökik, mikor Dóra Ottó, a szocpárt helyi jelöltje rappelni próbál, Mesterházy Attila, az elnök, egyszersmind egykori miniszterelnökjelölt meg Jackót imitálva moonwalkolással követ el nettó hullagyalázást, közvetlenül a pingpongasztal és a szotyihéjdombocska mellett?

Az aranyhalat kifogó személy meg az volna, aki, nevezettek pechjére, kamerájával még rögzíti is az aktust? Rábíznád-e városod vezetését olyanra, aki még a bikicsunájt sem tudja flottul lenyomni fényes délután és józanul? És olyanra, aki Hajdú Péternél vereti a kampánydalt?

Nagy a hajtás, a szerkesztők meg szerencsések. Majd minden napra jut egy szerencsétlen, akinek szerencsétlenségét be lehet mutatni a tévében, ilyenkor csettintünk, háhá, valóban az élet a legjobb dramaturg. Az üdvözítő alighanem az volna, ha nem is gondolkodnának saját formátumokon, műsorokon, csak hagynák, hogy áramoljon a beérkező ipari médiahulladék, a citizen journalism és a véletlen paparazziság dicsőségére, azt’ fel lehetne marni a nagy zsét a reklámidőért úgyis. De nem.

A TV2 az Édesnégyessel például egy hétre zsugorította, ami a konkurenciának hosszú hetekig tartott a Benkő feleséget keres esetében, s ami valószínűleg ugyancsak hetekig fog majd Delhusa Gjonnal a közeljövőben: egy hét alatt találnak nőt/pasit az egyedülálló sztároknak. A múlt héten Kozsónak, most Szabó Zsófinak, jön még Majka, meg ilyenek. Hétfőtől csütörtökig naponta egy-egy civil viszi randira a hírességet, pénteken meg jön a grande finale: a híresség mondja meg, mi van, aztán választ. Micsoda szerkezet, micsoda invenció.

A múlt héten például az abszolút nem elhasznált Kozsó választott négy szerencsétlen nő közül. Szerencsétlenségük éppen abban áll, hogy Kozsót akarják, de nagyon. Nyilván nincs ellenükre az a bicskanyitogatóan kenetteljes és nyálas duma, amit emberünk immár több mint egy évtizede nyomat minden lehetséges csatornán, s amihez képest az Én Kicsi Pónim csöpögős dialógfragmentumai is  egy Obersturmbannführer pattogós parancsszavaira hajaznak. Márti, Kata, Timi és Roni (y?) közül egyébként utóbbi lett a befutó, ő volt a legfogékonyabb a randizás, a szerelem spirituális alapokra helyezésére. Oké.

De hogy Szabó Zsófinál, aki egyébként a Jóban Rosszban című napi szappan egyik szereplője, mi akadt be, azt nem tudom. Szabó Zsófival amúgy semmi gond nincs, alapvetően jó fej és normális csajnak tűnik, színésznek mondjuk nem tudom, milyen, de az most nem is fontos. Hanem hogy mi visz rá egy huszonéves, helyes lányt, hogy akár egy pillanatra is el akarja hitetni velünk, hogy néki csatornája fog találni párt, az már kérdés. Egy másik: mi a különbség a sorozatszínésznő, aki, mint látom, fiúmellbimbót nyalogat éppen a tévében koraeste, és a motoros nap alkalmából Pölöskei polgármester bimbójával szöszölő, a vezető ölében vonagló sztriptíztanárnő között?

A gázsijuk?

A legkínzóbb mégis az, meddig lehet még elmenni, mit lehet még megtenni az istálló ún. sztárjaival? Legközelebb nem randira, hanem gyomortükrözésre kíséri majd őket a kamera? Párterápiára? Kisközibe, párizsiér’? Akkor már inkább Dóráék a telepen, közvetlenül a pingpongasztal és a szotyihéjdombocska mellett. Ők legalább ingyen és őszintén adják a szánalmas hülyét.