Összetört a híres kristály
Nagyon kevés olyan magyar üzem van, amely a múltját 300 évre vezetheti vissza. Már csak ezért is fejet kellene hajtanom a parádi üveggyár előtt, de azért is ezt kell tennem, mert ez a múlt is kevés volt ahhoz, hogy most ne a képzeletbeli sírja mellett álljak, amikor az 1975-ben készült kép kapcsán írok róla. A magyar ipartörténelem egyik legrégebbi üzeme ugyanis 2005-ben kilehelte a lelkét, pedig a fotó idején még a virágkorát élte.
A parádi üveggyár valójában Parádsasváron áll, de még ez sem ennyire egyszerű. Parádsasvár sokáig nem volt önálló település. 1912-ig Bodonyhoz tartozott. 1881-ben Ybl Miklós tervei alapján megépült a falu nevezetessége, a Károlyi-kastély (ma luxusszálloda). A Sasvár kastélyról aztán sokáig Mátrasasvár néven volt ismert a falu, amely csak 1958-ban vált közigazgatásilag önálló községgé, ekkor kapta mai nevét.
A környékbeli falvak, Parádsasvár, Parád és Parádfürdő története szorosan összekapcsolódik. A Mátra e területét Ungnád Kristóf egri várkapitány 1575-ben vette zálogba, majd 1603-ban a későbbi erdélyi fejedelem, Rákóczi Zsigmond vásárolta meg, s mintegy évszázadig birtokolta. 1676-ban jutott a mai Parádsasvár egy részéhez Rákóczi Ferenc és testvére, Rákóczi Júlia. II. Rákóczi Ferenc 1710-ben a Som-hegy alatt alapította meg az üveghutát, amely 1770-ig a régi helyén üzemelt. A múltját tehát 1710-ig tudja visszavezetni a parádi üveggyár, de a jelenlegi helyén valójában csak 1814 óta működött.
Az üzem sokáig főként hagyományos üveggyár volt, többek között a parádi gyógyvíz palackjai készültek itt. De termékei már az 1846-os III. Iparmű kiállításon díjat kaptak „műipari szempont alá eső fúvott, köszörült és csiszolt üvegeivel”. Az ítészek jól látták, mi lehet majd az üzem erőssége, hiszen kritikájukban megemlítették, hogy „a parádi gyár inkább csak gyógyszerészi üvegárut készít, pedig a kiállított néhány művésziesen sikerült díszedényt, régi magyar díszserlegeket, virágtartókat és kupákat.”
Igazuk lett, de ez csak később derült ki. Addig még sok mindenen keresztülment a gyár. A gyöngyösi Nemzeti Bizottság „a nép szabad akaratának képviselőjeként” 1945. január 5-én például határozatot hozott „a Parádi Üveggyár saját kezelésbe vételéről, a gyárvezető bizottság megalakításáról és működéséről”. A diadalmenet azonban még nem ekkor kezdődött, hiszen – mint azt a később a Népszabadság főszerkesztőjévé választott Eötvös Pál 1975-ös tudósításából megtudhattam – a gyárat a nem gazdaságos termelés miatt átmenetileg még be is zárták, a 60-as évektől azonban másfél évtized alatt teljesen megújították. A régi épületeket lebontották, helyükre újakat emeltek, a gépparkot korszerűsítették.
A korabeli cikkekből egyértelműen kirajzolódik, mi volt a fejlesztés oka. A valuta. Az üzem termelésének túlnyomó részét ugyanis nyugatra tudták exportálni – elsősorban az ólomkristályból készült termékeinek köszönhetően. Ez pedig nagyon nagy szó volt akkoriban, hiszen dollárért kevés magyar készterméket lehetett eladni. A korabeli beszámoló szerint a fejlesztések nyomán 1975-re a termelési érték 85 millióról 114 millió forintra, az export pedig 55 millióról 82 millióra nőtt.
Egy 1976-os cikkben Szőke Lajos, a szakszervezeti bizottság titkára úgy fogalmazott: „nem tudnak olyan mennyiséget gyártani, amit ne lehetne azonnal értékesíteni nyugati exportra”. A célországok között ott volt Nagy-Britannia, Svájc, Franciaország, Kanada, az USA, egy 1978-as cikk még Venezuelát is megemlíti.
Az ólomkristály üvegek készítését csúcsra járatták ezekben az években. A lapunkban 1975 februárjában megjelent fotó képaláírása is ezt mutatja. Kakukk Anna csiszolónak lehetett dolga elég, amíg „a kongresszusi munkaversenyben hárommillió forinttal túlteljesítették az éves tervüket”.
Ki gondolta volna akkor, hogy 30 év múlva már lakat lesz a gyáron? Mégis így történt: 2005 augusztusában felszámolás sorsára jutott az üzem, és könnyen lehet, hogy ebből a bezárásból már nem lesz olyan feltámadás, mint a hatvanas években. Pedig ezzel nem egyszerűen egy gyár, hanem egy több évszázados szakmakultúra is megszűnik Parádsasváron.
A fénykort jelentő 70-es évek cikkeiben gyakori szereplő volt Fényesi Józsi bácsi, aki 1933 óta dolgozott a gyárban, ahová három fia is követte. A család ősei kétszáz éve települtek át Ausztriából, és azóta e gyárban kereste a kenyerét a Fényesiek minden férfi tagja. – Hogy mi ennek a szakmának a titka? A szemmérték. Minden kehely más és más – mondja egy 1978-as írásban az akkor már nyugdíjas, a fiatalokat oktató szakember. „Amikor én kezdtem, befőttes, uborkás, parádi vizes üvegeket, demizsonokat készítettünk, negyvenkilenc óta csinálunk kelyheket. Abba is bele lehet tanulni. Az avatatlan azt hiszi, majd szétszakadunk, úgy fújjuk a pipát, pedig csak szappanbuboréknyi energiát kell abba belefeccölni. Amikor voltam tüdőszűrésen, megkérdezték, min él maga, mert ilyen egészséges tüdőt még nem láttunk. Azt feleltem, üzemi koszton, kérem szépen.”
Túlfeszíti egy Képmentő kereteit annak leírása, miért is tört darabokra a parádsasvári ólomkristály, de az okokat ugyanott kell keresni, ahol a többi „történelmi” magyar porcelán-, kristály- és díszüveggyár agóniájáét. Hiszen a Herendit kivéve egy-egy jobb időszak ellenére valamennyi korábbi bezzegmárkánk, -gyárunk (Zsolnay, Hollóházi, Ajka Kristály) bajban van, csak abban van különbség, hogy mekkorában és mióta.
Kár lenne értük, ahogyan a parádsasvári üveggyárért is, hiszen megszűnésükkel évszázadok felhalmozott tudása, munkakultúrája megy, menne veszendőbe. Már csak ezért is érdemes lenne megtalálni annak a módját, hogyan maradhatna fenn mindez valamiképpen akkor is, ha az eddigi módon a kor piacán ezek az üzemek már nem képesek önállóan megélni.
