Mit hozott nekünk az Iszlám Állam? Szerencsére semmit. Elvitt viszont rengeteget, régi márványokat vert szét kalapácsokkal, templomokat robbantott fel, és nem tudjuk feloldani a kultúráink közötti ellentmondást: felfogni sem tudjuk, hogy ebben mi a jó. Mi többé-kevésbé úgy gondoljuk, hogy valami minél régebbi, annál értékesebb, annál több embert érintett a múltból, annál több néző nézési energiája került bele.

Amikor azt érezzük egyetlen órányi múzeum után, hogy nem bírjuk tovább, leszakad a lábunk, le kell ülnünk, bambán kell néznünk magunk elé, rohannánk a kávézóba, akkor elképzelhető, hogy nem simán lusták vagyunk, és még csak nem is Stendhal-szindrómánk van, hanem a remekművek szívják ki belőlünk az energiát. Ők azok, akik belőlünk táplálkoznak, és nem megfordítva. Mit adott nekünk az Iszlám Állam? Talán a Szöktetést. Nem adja, de visszaadja.

Rolando Villazón hátulról – Fáy Miklós szerint visszakaptuk a Mozart-művet

Öt éve, ha azt kérdezték valakitől, mi is Mozart öt mesteroperája, mindig elég nehezen ért véget a gyorsan induló sorolás. Don Giovanni, Figaro házassága, Cosí fan tutte, a címünkben idézett Varázsfuvola és talán a Titus kegyelme? Szándékosan régi stílusban íródott, elég nehezen venni észre a remekmű voltát. Vagy Idomeneo? Az mégsem… megvan, a Szöktetés a szerájból. De az meg olyan furcsa. Ó, az lesz a kéjes óra, majd ha áll az akasztófa. Ettől kellene megrettennünk. Két szerelmes pár, mint valami operettben, sugárzik belőle az európai felsőbbrendűség, de a nagylelkűség mégis Szelim basa tulajdonsága. Aki viszont egy hangot sem énekel, prózai szerep. Ezt meg hogyan kell értelmezni?

Annyi elrontott Szöktetés-előadást láttam. Illetve inkább óvatosak voltak vele a színházak, és nem játszották. Irtózat nehéz szerepek vannak benne, közben vígnak kellene lenni hozzá, a probléma a két kultúra találkozása, de számunkra idegen, ellenséges területen, a boldog időket idézve, amikor már pöckölni lehetett a törökök fülét. Ide már nem jöttök, meggyengült a birodalom.

Mintha most ezt hozná az Iszlám Állam művészeti nyereségként. A nyers erővel találkozó, értetlen Európát. A reményt, hogy akinél a fegyver van, nem használja feltétlenül. Hogy ha majd arra kerül a sor, kiénekeljük a kést a kezükből. Legalábbis azt képzeljük magunkról. De hát ez a művészet: nem a való, csak égi mása.