Az intellektuális álláspontot némileg megváltoztatta bennem a Mephisto sikere, de legalább az ezredfordulóig kellett várni, hogy az emberek teljes komolysággal beszélgessenek a díjosztás másnapján arról, hogy ki érdemelte meg, és ki a nagy vesztes. Hülyeség, mondanánk most is, a nagy vesztes az, akinek nem nézik a filmjét, és nem kap még egy lehetőséget, itt az ideje, hogy feladjuk azt a téveszménket, amely szerint a film még művészet.

Michael Keaton és Edward Norton a Birdman című filmben Intercom

Fel is adnám, miközben az idei jelölteket nézem. Két film kapott kilenc jelölést, a Birdman és a Grand Budapest Hotel. Egyikből biztosan nagy vesztes lesz, talán nem akkora, mint az Airport, amely tíz jelölésből csak egy díjat kapott. És ahogy nézegetem a listát, kik is vannak kilenc jelöléssel vagy afölött, mégis csak próbál az ember valami trendet meghúzni, ne higgyük már el, hogy minden csak ész nélkül zajlik a film világában. De mi az, amit jelöltek az elmúlt nyolcvanhét évben? Az Artistot pár éve, mert némafilm nem nyert a húszas évek óta. A Titanicot, az Avatart, A Gyűrűk Urát, az Amadeust. Valahogy ezeket mind ugyanazért, mert értékelték, hogy komolyan veszik önmagukat, befektettek százmillió dollárt, hogy kivegyenek háromszázmilliót. Nagy pénz, nagy film. Azt díjazták, hogy külön világot teremtettek, amihez semmi közünk nincs, de átrándulhatunk két-három órára, kipihenni magunkat.

Vannak kisebb kaliberű győztesek, de ott is az odaadás számít. Hogy Meryl Streepnek az állán folyik a könnye a Kramer kontra Kramerben, annyira odavan. Hogy ugyanez a Meryl Streep megtanult lengyelül, hogy hiteles legyen az akcentusa a Sophie választásában. Hogy Robert De Niro pár jelenet kedvéért harminc kilót hízott. Volt hazafias időszak a Forrest Gump idejében, és volt hazafiatlan a Gandhi és az Apokalipszis, most jelölésekor. Zenés évek: 1964-ben My Fair Lady, 1965-ben Sound of Music.

De most mi van? Miért ezt a kettőt jelölték? Két normális, nagyszabású, odaadásos, és mégis idegen film. Hollywoodtól idegen. Annyira legyőzték az európai filmet, hogy annak már írmagja sem maradt. Vagyis, hogy ez az írmag, ez a két rendezői film, két művészi igénnyel és hollywoodi technikával forgatott mozi. Koszorút nem dobnak az európai film sírjára, de olyan kis aranyszínű szobrokat igen.