Egy nagy nemzetközi tornának többek között olyan kellemes mellékhatásai is lehetnek, hogy az öszszeesküvés-elméletek kedvelői új és még újabb teóriákat dolgozhatnak ki. Egyszerűen túl nagy a tét, túl sok pénzről, túl nagy nemzeti öntudatépítésről van szó ahhoz, hogy azt igazán a focistákra lehessen bízni. Legyünk már józanok egy kicsit. Nem az történt most is, hogy hagytak néhány kis nemzetet reménykedni, hátha lesz valami, hátha megint Dávid csapja hókon Góliátot? Nem szabad elvenni a kedvüket, pláne egy olyan reaktiválódott focinemzetnél, mint a magyarok. Szaladjanak. Reménykedjenek.

Aztán vége a csoportkörnek, komolyodik a helyzet, gyorsan le kell törni a szarvacskákat, szervusztok, menjetek emelt fővel haza, nyilatkozzátok, hogy nincs miért szégyenkezni. Amúgy tényleg nincs miért. Vereség, győzelem, végül is egyre megy. De ne mondják, hogy puszta véletlenül játszották a nyolcaddöntő legfontosabb és legnézettebb meccsét a legnagyobb stadionban. Hányan lézengtek volna Saint Denis-ben, ha mondjuk az albánok küzdenek az izlandiakkal? Na ugye.

Ugye, hogy ugye. Viszont egyre inkább az érdekel, hogyan jeleznek a központnak, a központ hogyan jelez vissza, kinek kell győzni, ki veszítsen. De azt hiszem, rájöttem. Hiszen vannak erre ártatlannak látszó jelzések, rigmusok, közös énekek. Az volt gyanús, amikor a belga szurkolók váratlanul A cigánybáró című operettből énekelték Barinkay belépőjét. Hogyhogy? Csak tiszteletbeli magyar operett, Johann Strauss a szerző, de a történet Jókaitól származik, igazság szerint a mi dalunk lehetne, zeneileg mindenképpen invenciózusabb, mint az, hogy óóóééé, óóóééé.

Egy héttel ezelőtt arról szóltak a színes hírek, hogy Izlandnak még rendes focihimnusza sincs, azt énekli, hogy „Ma önről álmodtam megint, bocsánat, asszonyom". Bár feltehetően másik szöveggel. De akkor is, Kálmán Imrét. Montemartre-i ibolyát. Véletlenül. Aha.

Hát jó, legyen véletlen, de ha Izland megveri Angliát... Ugye? És ha a németek a jövő héten a Csárdáskirálynőt éneklik... Ám lehet, hogy két alkalom nem elég bizonyíték. Akkor még mindig lehetséges tanulság, hogy a stadionépítés mellett a nemzeti kultúrára is kell áldozni, a szép, zöld gyepen operettet játszani, beültetni az ultrákat a Mágnás Miskára, hátha Az éjjel soha nem érhet véget helyett legközelebb azt éneklik majd, hogy Hoppsza, Sári. Meg nem állunk a döntőig.