Nehéz lenne meggyőzni azokat, akik a mostani albummal kapcsolódnának be a harminckét éves Bon Jovi történetébe, hogy ez a zenekar rockot játszik. Az tette naggyá valamikor, és nem ez a mostani langyos prüntyögés. Persze a rock útjai kifürkészhetetlenek. Az egyik nap kibékül az eddig engesztelhetetlen gyűlöletükről híres Slash és Axl Rose, és máris elindulnak a pletykák a régi Guns N’ Roses összebútorozásáról, a másikon viszont végképp felborítja a bilit Jon Bonjovi és Richie Sambora. Pedig ők sem két napja ültek egymás mellé a hullámvasúton. Igaz, hogy ennek immár két éve, ám a rock álmoskönyve szerint nem várnak túl jó napok arra a bandára, amelyben az alapító énekes és az alapító gitáros hátat fordít egymásnak.

A most megjelent, Sambora nélküli album fényes példája ennek. A Teardrops to the Sea talán az együttes történetének leggyengébb nyitódala, máskor ilyet a B oldal közepére dugtak el, kicsit levezetős, kicsit megúszós, de jól lehet énekelni. S mindezt ráadásul úgy, mintha a gitár zavaró tényező lenne, valami, ami jó ha zörög a háttérben, de az sem baj, ha lemarad a felvételről. A We Don’t Run már dinamikusabb dal (lenne), ha megint nem az lenne az érzésünk, hogy csak egy alibi szólóra hívták volna meg az új gitárost (Philip Eric Xenidis). Az egyetlen darab, amelyhez még köze van Samborának, az a Saturday Night Gave Me Sunday Morning című szerzemény, ami még úgy lesz a legerősebb darabja az albumnak, hogy egy rajongó a szám alá kommentelte bánatában: csak nem egy Nickelback-dalt kértek kölcsön? És ez kábé olyan sértés, mintha valaki egy Quimby-koncerten az Eddát emlegetné. Hiszen igazából ez is csak amolyan morzsának tűnik, ami véletlenül lehullott az asztalról.

És innen minden rosszabbra fordul, pedig elvileg még lenne hét dal. A We All Fall Down és a Blind Love nyomtalanul merül el a műérzelmek tengerében, régen hallottunk már ennyire sótlan és súlytalan balladákat. Ezeket annak idején talán még a Take That is visszautasította volna. A Who Would Die For lágy és büntetni való elektronikus lep meg, bekopizott szólóval, és idegesítő lötyögéssel, ami még alibizésnek is rossz. Bonjovi hangja pedig nem annyira markáns ahhoz, hogy a hangszerelés hiányosságait feledtesse, bár talán jobban jártunk volna ha a capella adja elő az összeset. A Fingerprints annyira jelentéktelen, hogy másodjára már magától ugorja át a lejátszó.

Kicsit már karcosabb a még mindig félgőzzel érkező Life is Beautiful, de ezzel is nehéz lenne megmozgatni az ököritófülpösi nyugdíjas otthont. Az I’m Your Man viszont már jelzi, hogy milyen is lehetett volna a dolgozat, ha komolyabban veszik az egészet. Ha nem resztlik gyűjteményének tekintik, hanem a Sambora utáni éra első, erőt demonstráló albumának.

A címadó dallal még tinglitangliznak egyet a countryklubban, ám ebben legalább még van annyi örömködés, kikacsintás, hogy több nyelven köszönnek el a rajongóktól. Talán mert ők is érzik: gyümölcs nélkül pofátlanság lekvárt főzni. Még ha az állaga annak is tűnik messziről.

Persze ígérik, hogy az igazi munka majd csak most jön, de addig sajnos itt marad a nyelvünkön ez a műíz. A hamisított Bon Jovi.