Értekezletek, perpatvarok, közös összeröffenések, elnökségi fontoskodások, levélváltások szövegeit jelenítik meg a láncaiktól látszólag megszabadított színész-rabszolgák könnyedén, kedvvel, sósavas gúnnyal, megkapóan. Élet-halál harcot vitáznak a néven nevezett színházi emberek: rendezők, igazgatók, színészek, színibírálók és színházi közírók. Helyenként gogolian gyilkos mulatság kerekedik komolyan fölfogott szereplési vágyukból, megdönthetetlen igazságként mennydörgött simliskedéseikből, haszonleső apostolkodásukból és azzal a reménytelennek látszó küzdelemből, hogy ép magyar mondatokban el tudják mondani azt, amit fontosnak tartanak elmondani.

Fullajtár Andrea

Megvallom, a színészek okos és gúnyos értelmezésében ugyanúgy nem értem a viták lényegét, ahogyan újságban böngészve, vagy televíziós nyilatkozataikban az elalvással küzdve nem értettem. Pedig a szavak, retorikai fordulatok, indulatok és álindulatok, szándékok és szándékok alatti törekvések nem idegenek.

Hallottam már, ismerősen visszaköszönnek negyven éves értekezletekből, harminc évesekből. Tovább csak fél füllel kísértem otthonról a heves összecsapásokat. Ennyi reprízt, bágyadt felújítást nem fogad már be szervezetem. Zeneileg szólva: da capo al fine. És megint elölről.

A Katona színészei pizsamában alszanak a játéktér asztalaira borulva. A főasztalnál, ahol a Merlin igazgatóját (Magács Lászlót) a leplezett iróniájú Tenki Réka moderálja a majdani összecsapásokat, kalickában fehér galamb, a mély álomba merülőket a televízióból ismert Galamb hangja kíséreli meg vitára ébreszteni. Szólnának már hozzá alvásba merülés helyett saját dolgaikhoz. A háttér vetítővásznán megjelenik a soros színész ágyban-párnák közt pizsamás, lehunyt szemű képe. Szövegaláírásként a felszólaló heveskedő neve. Koltai Tamást Bezerédy Zoltán karikírozza. Csáki Juditot erős megjelenítő erővel Fullajtár Andrea. Márta István színi direktort a sötét karakterizáló mélységekkel rendelkező Elek Ferenc. A Trafót igazgató Szabó György indulatoskodásait Dankó István. Schilling Árpád-Gáspár Máté sziámi ikerpárosát dobduóként, majd a szónoki pulpitusnál páros heveskedését Kovács Lehel és (az előadás zenei anyagáért felelős) Keresztes Tamás. Novák Eszter NÉKOSZ-lendületét Pálmai Anna. Jordán Tamás álmos komondor-megfontoltságát Szacsvay László. Bodnár Erika egyetlen gesztussal odaidézi Babarczy Lászlót. Alföldi Róbertet nyeglére torzítva Rajkai Zoltán. Kocsis Gergely a karikatúrához illő komolysággal Mácsai Pált, és az 1943-as korosztályról megírt-kinyomtatott lírai halandzsáját elmondó Bálint Andrást jeleníti meg.

Bravúros pantomim magánszámként a közhelyek és semmit mondások felett álkönnyed, tisztviselői fellegekben lebegéssel Horváth Csaba alpolgármestert Takátsy Péter balettezi el.

Lehetséges, hogy a regementre való szónoklóból kihagytam valakit, de az az igazság, hogy az egész történetből csak a paródiákat előadó színészek fontosak és szeretni valók.

Az elvek, erkölcsi felháborodások, művészi hitvallások mögött a pénz csörög (erre csörög a dió, erre meg a mogyoró…) A kérdés: kinél legyen a kasszakulcs?
Melyik oldalnak van igaza? Ki mellé álljunk? A szolnoki polgármester és Balázs Péter színigazgató, vagy Szikora János homályos bűvészügyeskedéseket előadó volt szolnoki direktor mellé? A jobboldaliságukat vállaló új kinevezésű vidéki igazgatók mellé?

Nem foglalnék állást. Nem meghunyászkodásból. Meggyőződésből. Amikor a csillogóan tehetséges Szarvas Józsefről elismerően számoltam be színireferádában, megróttak, mondván: Szarvas MIÉP-es (vagy mi a csuda). Azt feleltem: a politikai állásfoglalása a nézőtérről nem látszik. Balról protezsáltak igazgatóin székbe valakit, vagy jobbról támogatták székéhez: egyre megy. Vagy jó színházat csinál vagy rosszat.

A kérdés, persze: miből csinálja a színházat?

A struktúra – mi lehet az? – megváltoztatása, megtartása nem szavatol az előrehaladásért vagy a megrekedésért. Harminc éve a Népszabadságban fél évig körüllocsogta a problémát minden élő és, azóta holt.

Mi a megoldás?

Utópisztikus az. Ha mindenkit teljesítménye szerint díjaznak, ha a piacon az ember annyit ér, amennyit teljesít, ha gyarapszik a társadalom: majd eltartja szabad színházait. És még akkor is mennyi csúnya csapda leselkedik a nehezen kiszámítható színházi életre.

Máté Gábor elevenre szervezett előadása felszabadította a színészeket kötött szerepüktől. Kezükben, vagy dossziéban a félig tudott szöveggel, merész szabadsággal játszottak.

Végül említsük meg: az előadás címe (rombolni nem színházat építeni szívesen) Schwajda Györgytől származik. Szállóigévé vált. Újságírók gyakran ismételgetik és szajkózzák, hogy az író nem ismeri a helyesírást. Szíveskedjenek nem a félreütéseket, hanem a lényeget olvasni. Schwajda mondata kétértelmű, mint az esztergomi érseknek Bánkhoz intézett levele (A királynőt megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindnyájan beleegyeztek, én nem ellenzem).

Schwajda átvette Kaposvárt. Átalakítja a maga képére. Jó ez, rossz ez?

Megmondhatatlan előre.

Leszögezendő azonban, Schwajda építtette meg másfélszáz év vitái, értekezései, cikkei, ellencikkei után az első Nemzetinek épült Nemzetit. Csúnya? Csúnya. Nemsokára úgyis eltakarja majd a Soroksári útra emelt magas ház. Ízléstelen? Az. De áll. Egy színházépülettel több van.

A másik elmondandó Schwajdával kapcsolatban, hogy Kilényi Kocsis Dávid vándorló színigazgató öregségére reménytelenül beleszeretett nevelt lányába. Eszét vesztette. Öngyilkossá úgy lett 1852-ben, hogy megölelte a forró kályhát. Kilényi volt az utolsó magyar színigazgató, aki megölelte a forró kályhát. Egészen Schwajda Györgyig. Amikor első szolnoki igazgatásakor nem engedélyezték színre vinni Shakespeare: A velencei kalmár című színművét, Schwajda lemondott. Ő volt az egyetlen színigazgató, aki a hivatal beavatkozása miatt megvált állásától. A többiek nem ölelték meg a forró kályhát.