– Ötven év után is megvan még a lámpaláz?

– Legfeljebb az elején volt, meg az állandó kérdés: minek is csináljuk ezt az egészet? Akkor eszünkbe sem jutott, hogy ilyen hosszúra nyúlik majd ez a történet. De lámpalázam körülbelül 49 éve nincs már. Dilemmák akadnak, például hogy egy ilyen jubileumi sorozat állomásain milyen arányban játsszuk a slágereket és a progresszívebb nótákat. Mert az igazat megvallva nekem már kicsit fáj a könyököm a Petróleumlámpától. Amit persze szívesen játszunk, de hát az Omega nem csak ennyi…

– Fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy az idei nem búcsúturné. De azt is elmondták: valószínűleg az utolsó koncertsorozat kezdődik márciusban. Nekem ez ellentmondásnak tűnik.

– Nincs szó ellentmondásról. Magyarországon állatira lejáratták a búcsúkoncert fogalmát. Ha háromszor, négyszer is el lehet búcsúzni a közönségtől, akkor óhatatlanul marketingfogássá silányul ez a duma. Ezt mindenképpen el szerettük volna elkerülni. Ötven évig együtt lenni: nagyon nagy dolog, a Rolling Stoneson kívül most nem is jut eszembe hasonló kort megélt rockzenekar. Nem mondjuk, hogy az idei, egyébként a korábbiaknál semmivel nem visszafogottabb, sőt talán intenzívebb turnéval végleg elbúcsúzunk, hogy nem koncertezünk a jövőben – csak azt állítjuk, hogy ilyen nagy turné, ilyen koncentrált programsorozat valószínűleg nem lesz többé. Tisztában vagyunk a korunkkal, a lehetőségeinkkel.

– Hogy működni fog a dolog, már rögtön az első együtt zenélésekkor kiderült?

– A gimnázium harmadik osztályában, mondjuk 1959-ben az embernek túl sok ideje volt. Előtte még csak szokta a sulit, utána már az érettségire készült – de harmadikban azt éreztük, hogy miénk a világ, mi vagyunk nemcsak az iskola, de az univerzum urai is. El lehet képzelni, milyen zenék mentek akkoriban a rádióban – a hatvanas években már a Reszket a Hold a tó vizén is progresszív slágernek számított. Az iskolai rendezvényeken vagy egy dzsessztrió játszott, vagy teljesen hagyományos tánczene szólt, ami oké, de annyira azért nem dobta fel az embert. Nem voltak még koedukált osztályok – el lehet képzelni, milyen ismerkedési lehetőségeket rejtett magában, ha az ember egy lánygimnázium szalagavatóján lépett fel. Pláne, ha jót, ha mást csinált odafenn, mint amit a felnőtt világ elvárt tőle. Még az általunk szeretett, de nagyon rosszul eljátszott daloknak is hihetetlen sikerük tudott lenni. A rockzene több volt, mint szimpla szórakozás: összehozta a srácokat, azt érezték, olyasmi történik a színpadon, ami valóban érdekli őket.

– És fegyver is lehet akár.

– Nem használtuk mi azt senki ellen – magunknak csináltuk, meg azoknak, akik értékelik, vagyis a saját korosztályunknak. Amikor megkaptam az első lemezemet Nyugat-Németországból, mikor meghallottam az első Elvis–taktusokat, nem akartam hinni a fülemnek. De azt gondoltam, hogy na jó, ilyet csak Amerikában lehet. Pár évig azt gondoltuk, úgysem tudunk hasonlót csinálni – mert ilyet csak az istenek tudnak. Az igazi löketet Cliff Richard és a Shadows adta, számunkra akkor derült ki, hogy dehogynem, ilyesmit Európában is lehet! Ha az angoloknak megy, nekünk miért ne menne, gondoltuk. Azt láttuk, hogy velünk egykorú gyerekek, a hagyományostól nagyon eltérő formájú gitárjaikkal valami nagyon mást akarnak, mint korábban bárki, vagy mint amiben mi éltünk. Mivel reálosztályokba jártunk, egyértelmű volt, hogy az erősítőket és a többi technikai kelléket mi fogjuk megoldani magunknak. Meg is oldottuk. Hobbinak indult az egész, és minket lepett meg a legjobban, hogy bejött. Nem miattunk jött be egyébként, hanem a dalok miatt, amelyeket – bár rosszul, sőt szörnyen játszottunk el, tényleg – mindenki hallani akart. Az életérzés így is átjött. Nekem egyébként ma is az angol zenék a legjobbak, nem az amerikaiak. Utóbbiak csak próbálták azt csinálni, ami a briteknek zsigerből ment. A U2 óta szerintem nem is történtek igazán nagy dolgok.

– A magyar zenekarok közül az Omega adta el a legtöbb lemezt külföldön. Könnyű volt?

– Nem olyan könnyű, mint a magyar gyümölcsöt vagy az Ikarust. Bár a buszokhoz mégis hasonlított a helyzet: a keleti blokkban végül is jól és könnyen el lehetett adni a magyar zenét. A legvidámabb barakkban könnyebben tudtunk alkotni, és hiába voltak hangszeres tudás szempontjából sokkal jobb zenészek mondjuk Lengyelországban vagy az akkori Csehszlovákiában – megbénította őket a kultúrpolitika. Ezért népszerűek tudtunk lenni egész Kelet-Európa szerte. A Szovjetunióban viszont nem – ott megszabták, hogy nem vehetjük le a mikrofont az állványról, és hogy vissza kell vágni a hajunkból. Úgyhogy azt a térséget kihagytuk.

– Itthon nem kellett visszavágni a frizkót?

– A tévéfelvételeknél jelezték, hogy gyerekek, ha nem vágjátok le a hajatokat, nem adunk majd közelit rólatok, csak totált. Na és akkor mi van? Az is el van túlozva, hogy a kultúrpolitika lépten-nyomon belenyúlt volna a szövegekbe. Akinek volt egy cseppnyi realitásérzéke, pontosan tudta, hogy mi az, ami még elmegy, vagy amin esetleg még mosolyognak is. Bródy például remekül ismerte a határokat. Mi nem akartunk ilyesmivel, politikával foglalkozni, ezért tényleg meglepődtünk, mikor belekötöttek ebbe-abba. A most Lénaként ismert dal például először angolul jelent meg, külföldön, The Russian Winter címmel, amit mi Orosz télként szerettünk volna kiadni itthon is. Erdős Péter viszont azt mondta, hogy ez így nem lesz jó, mert mi az, hogy orosz tél? Mit akarunk mi ezzel mondani? A Szovjet tél meg nem hangzott túl jól. Egy ideig úgy tűnt, ez a nóta rá sem kerül a lemezre. Aztán Erdős egyszerűen úgy döntött, Léna legyen a dal címe. Mi azt gondoltuk, ennek ugyan semmi értelme, de rábólintottunk. Így lett az Orosz télből Léna. És a lányom is így lett Léna.

– Nem unják egymást?

– Hát dehogynem. Másfelől viszont ez az öt ember annyira különbözik egymástól, hogy sosem unatkozunk. Az ötven év titka talán, hogy a színpadon kívül nagyon kevés kapcsolódási pontunk volt egymáshoz. A turnékon, koncerteken kívül mindenki csinálta a maga életét. A színpadon egyébként nem is engedhetnénk meg magunkak az unalmat, ott felelősségünk van, rajtunk múlik, mi jön le játék közben. Nem azt mondom, hogy ugyanúgy működünk ma, mint ötven vagy akár harminc éve. Ma már nem nagyon akarunk bebizonyítani semmit. De nagyon jó érzés, hogy az Omega még ma is sokaknak fontos, sokaknak kell. Egy ötvenéves bandában már nemigen beszélhetünk nagy harcokról. Kisebbek akadnak persze, de ez így van rendjén. Az öt tag abszolút különbözősége remek kontroll a dalok válogatásánál, mondjuk a mostani koncertekre. Egy közös biztosan van bennünk: egyikünknél sem a hangszeres tudás dominált az elmúlt évtizedekben. Egy igazi rockzenekarnál szerintem nem is az egyéni képességek a lényegesek, hanem hogy működjön a zene, amit a tagok közösen összeraknak. Úgy látszik, nálunk működik.

Kóbor János