A Centrál színházban valamiért angol címére visszakeresztelt Cabaret-ból nem hiányzik sem a történelem, sem a politika. Mégsem tudtam szívből megszeretni. Legfeljebb csodálni.

Az oka nagyon egyszerű. Ebben az előadásban élesen elkülönül egymástól a világ, azaz a történelem, a társadalom, a politika és az emberi élet. Nyilvánvalóan nem a rendező szándéka szerint. Sőt Bozsik Yvette éppúgy, mint a díszlettervező Khell Zsolt, mindent elkövet, hogy a történet különböző helyszíneit, síkjait összekeverje, térben és időben összeterelje.

A darabot egyetlen térben játsszák, és nem is törekszenek arra, hogy elkülönítsék a közélet színteréül szolgáló bárt, ahol a nagyvilági kabaré, a húszas évek Berlinjének, a weimari köztársaság szétzüllő ordenáré demokráciájának görbe tükrét láthatnánk, Schneiderné panziójától, a kisemberek magánéletének színterétől, ahol a két szerelmi történet zajlik, amelyekbe végzetesen beleszól a történelem, a politika. A bár nem jelenik meg teljes valóságában, nincsenek asztalok, telefonok, bizonyára hogy szabad tér maradjon a táncoknak, viszont mintegy magában foglalja a panziót.

A külvilág, a történelem, a politika folyását azonban szinte csak a koreográfia és a konferansziét alakító Keresztes Tamás játssza el. A táncok züllöttek és fenyegetők, izgágák és taszítók. A Katonából kölcsönzött színész pedig hihetetlen intenzitással és intelligenciával közlekedik az ocsmány, bomló szabadság és a fenyegető, iszonyú rend uniformizálódó világa között, szó szerint bemozogja az egész játékteret, függőlegesen éppúgy, mint vízszintesen, miközben kaján koboldként villogtatja mindkét társadalmi formáció gúnyrajzait, hol züllötten erotikus koreográfiákat vezényel, hol a peckesen feszítő önhittséget karikírozza, hol nyavalyatörősen vonaglik, áramütötten rázkódik, hol ruganyosan pattog és energikusan irányít, rendre összeomlik és feltámad. Alakítása komplett ember- és világszatíra.

Az emberi, kisemberi történetek, kapcsolatok viszont közhelyesen jelennek meg. Színvonalas, de minden eredetiséget, sajátos meggondolást nélkülöző alakításokat látunk, amelyek stílusukban, világképükben teljesen elütnek Keresztes elvont, gondolati tartalmakat is mozgássá, hanggá, gesztussá alakító játékmódjától. E két világ nem illik össze, nem találkozik, nincs köze egymáshoz. Egyébként Básti Juli feszes, fegyelmezett Schneidernéje és Haumann Péter visszafogottságában is színesebb, érzőbb Schultz ura jó páros, szépen kiegészítik egymást. Simon Kornél Amerikából jött írója olyan kisfiúsan naiv és bizonytalan, hogy Sally Bowles biztosan beleszeret, csak éppen azt a politikai éleslátást nem nézni ki belőle, ami végül is elűzi a fasizálódó Németországból. Marozsán Erika szépsége, mozgása, hangja révén bármely musical főszerepében a helyén lenne. Sallyként éppen csak akkor hamis, amikor ennek az egyszerű léleknek a bonyodalmas mélységeit kellene megmutatnia.

A Kabaré ugyanis nem bármely musical. Nagyon messze van azoktól, amelyeket manapság szakmányban gyártanak. A műfaj hőskorában született, amikor még úgy látszott, hogy súlyos tartalmakat, akár tragikus igazságokat is elbír. A Centrál Színház év végére időzített bemutatója közelít e régi eszményhez. Szilveszteri mulatságnál mindenképpen több.

Végül mentegetőznöm kell. Az előadást két szereposztásban játsszák, és természetesen mindkettőről szerettem volna beszámolni. Ám egyeztetési okok miatt a szereposztások keverednek, úgyhogy ha mindenkit látni akartam volna, akkor legalább háromszor, ha nem négyszer kellett volna megnéznem. Az azért sok lett volna.