Borzalmas óbudai látkép '74
"A kivénhedt, roskadozó, öreg házakat (...) eszeveszett iramban bontja a csákány (…), de helyén egyre-másra nőnek ki az újfajta támaszpontnak is beillő, sudár pontházak. (…) A szűk utcák, az alacsonyabb házak közvetlenebb léptékű hangulata ugyan eltűnt, de a laza, parkszerű beépítés egységesebb – noha néhol az unalomtól ásít (...) – kulturáltabb városrészt produkál (…), a szellős beépítés, a jó funkció emberszabásúvá teszi az óriás tömböket”.
Ahogy a fenti sorok szerzőjének is, a régi Óbudáért mindenkinek a szíve fájt, eszével azonban belátta, hogy a romantika érdekében nem lehet konzerválni a nyomort. De másfelől meg, bármennyire is belátta, nem lehetett, hogy a szív meg ne szólaljon a középkorias, szeretnivaló Óbudát felváltó, szürke panelkockák láttán. Mert itt mégiscsak brutálisan elbántak a romantikával.
„Felépült az új Óbuda. Sokan zsúfoltnak és sivárnak tartják. Itt van például a Kálvin utcai református templom: teljesen elfalazta a keleti oldalához épített tízemeletes panelház” - tolmácsolta sokak panaszát a Magyar Nemzet újságírója 1974 augusztusában Kisvári Jánosnak, az új Óbudát építő 43. Állami Építőipari Vállalat vezérigazgatójának, aki elismerte: ha az Árpád híd felől jövünk, bosszantó a hegyek szép vonalát eltakaró, 900 lakásos szalagház, a „kínai nagyfal” látványa, a hegyek felől nézve pedig „szoros egymás melletti dobozok sokaságának látszatát kelti” az új városkép.
Ez utóbbit illusztrálja szinte a mi képünk is, melyet 1974 márciusában készített Kéri Dániel fotóriporter. Elmondhatjuk hozzá az akkoriban publikált számadatokat, miszerint 1968 és 1976 között 12812 lakást építenek Óbuda központi részén, az itt elbontott 5260 régi helyén. A bontások itt 1967-ben kezdődtek. A tervezett új lakásokból 1974 márciusára már felépült 7233, melyek közül egy sem volt kisebb kétszobásnál. A „dobozok sokaságának látszó” épületek házgyári technológiával készülő tízemeletes sávházak és tíz-tizenöt emeletes pontházak, mint látjuk is.
A háttérben jobb oldalon az akkoriban „kínai nagyfalként” is emlegetett faluház szalagépülete látszik (azért faluház, mert egy egész falu lakossága belefért) míg a kép középtájékán a kísérleti lakótelep négy háztömbjének részlete tűnik fel. E városfejlesztésnek köszönhetően, melyet Mező Lajos építészmérnök díjnyertes terve alapján hajtottak végre, a régi városrész lakossága tíz-tizenöt év alatt kétszeresére emelkedett: 1970-ben a lélekszám alig haladta meg a 70 ezret, de a hetvenes évek végére már elérte a 160 ezret.
A régi Óbudával együtt régi gyárak is eltűntek. Például a kerület téglagyárai, köztük a Budai Tégla- és Cserépipari Vállalat újlaki I. és II. számú üzeme, melyek közül itt, a kép előterében a Bécsi út 134-150. sz alatti I. számú telep, a régi Újlaki Téglagyár látható. Amikor ez a kép készült, a Remete-hegy felől, a gyár már bezárt. Megszüntetéséről állítólag már 1930-ban döntés született, mert zavarta az itteniek nyugalmát, hatalmas agyaggödrei pedig elcsúfították a hegyoldalt. Aztán a háború (amikor munkaszolgálatosok is dolgoztak itt) és az újjáépítés miatt mégiscsak szükség volt az újlaki téglára, tetőcserépre, s a gyár kihúzta 1973-ig. Még az utolsó évben is 33 millió téglát termelt elavult technológiájával. Ekkor zárták be végleg, s 1974 elején el is kezdték a bontását. A téglagyári gödröket, pedig a metróépítéskor kitermelt földanyaggal tervezték betemetni. A gyár pusztulása szimbolikus volt: a panelkorszak elsöpörte a régi téglaüzemeket. Az új otthonok elemei már házgyárakban készültek. Persze, azért nem volt egészen így.
A régi téglagyár szanálása sem ment olyan gördülékenyen. A gyárkapun belül éltek ugyanis a téglagyártók családjai is, egy 240 lakásos kolóniában. Az ő kiköltöztetésük nem halad olyan könnyedén. Egy két évvel későbbi riportból kiderül, a téglagyáriak kiköltöztetése nem halad a tervezett ütemben. Hogy miért? Talán mert a kerület akkori tanácselnöke, Horváth Károlyné is nehezen vált meg az emlékeitől. „Egykor magam is téglagyári munkás voltam, érthető, ha egy kicsit oda húz a szívem” - nyilatkozta az Óbuda átalakítását vezénylő tanácselnök asszony, akinek élettörténete alapján annak idején tévéfilmet is rendeztek Hétköznapi történet címmel.
