Viszont nem azért nem számítunk semmi jóra, mert finnyásak volnánk, s szabadidőnkben Heine-verset olvasnánk eredetiben, hanem azért, mert: 1. jó beszélgetős műsort, pláne kereskedelmi televízióban, nehéz készíteni; 2. az utóbbi időben számos borzasztó adást láttunk hasonló műfajban, elég legyen csak az e hasábokon már tárgyalt Havas Henrik- vagy Hajdú Péter-féle katasztrófákat fölemlíteni. Előbbi felületes, csapong, körmondatozik és magával készít interjút, utóbbi pedig azt hiszi, hogy már az is beszélgetés, ha két ember leül, és szavakat mond egymásnak.

Szily Nóra

Mi tehát a mérce?

Ha ez – értsd: ha kereskedelmileg Havas meg Hajdú az origó –, akkor Szily Nóra már azzal is nyer, hogy semmivel nem akar többnek látszani Szily Nóránál, az újságírónál. Hogy felkészül alanyából, figyel rá, leveszi annak rezdüléseit; hogy kérdéseivel nem telepszik rá a műsorra, nem akarja megmondani a keményet, az őszintét, a frankót; hogy igyekszik kihozni az embert abból, aki vele szemben ül, s – amennyire ez egy bulváros formátumnál lehetséges – mélyebbre vinni a diskurzust.

Ám ez még nem minden, mondhatni: elvileg ez lenne az alap, amennyiben a beszélgetős műsorosdi még szakma volna, s Paprika Jánosék kimaradnának a mikrofonbitorlásból. A tökéletes élményhez az kell, ugye, hogy minden klappoljon. Például, hogy ne gondolkodjunk azon, miért is Őszintén (hogy’ máshogy?) a műsor címe, s – erre rímelve – miért kezdődnek így az adások: „Ma olyan valakit szeretnék őszinteségre bírni...” Hát, ha Bodrogi Gyulától Geszti Péteren át Alföldi Róbertig mindenki ködösít a médiákokban, viszont Szily Nóránál hirtelen őszinte lesz, akkor mi kérünk elnézést, ellenben erős a gyanúnk, hogy nem; sebaj, ezen csak gondolkodni kellett volna, nem sikerült, van ilyen. Ennél nagyobb probléma Szily Nóra haja: mivel a televízióban az élmény vizuális is, munkaköri kötelességünk ideírni, hogy már a szalonban jól orron kellett volna pöckölni Hajas sztárfodrászt és csapatát a tévedés miatt, mert így percekig csak sajnálkozunk a műsorvezetőre kényszerített, szemközépig fúródó, egyenesre nyírt-húzott, amolyan Kleopátra-újratöltve frizura láttán, holott nekünk a szövegre kellene koncentrálunk.

Mindenesetre Szily Nóra jobb, mint a haja; további előny, hogy a műsorvezető viszonylag ritkán moralizál. Ha mégis, feltehetően ő is érzi, hogy ingoványos területre tévedt, s rutinosan visszavonul a szemlélődős-röviden kérdezős önmagához. S bár időnként becsúszik olyasféle sutaság, mint „akartál pénzt keresni nagyon?” (sőt: hang ilyenkor fölcsúszik a rettegett sipítozós tartományba), a napi haj okozta sokk után azt vesszük észre, hogy figyelemmel telve nézzük még Peller Mariann friss RTL-felfedezettet, egyetemistát is. Igaz, ehhez Szily kedveskedése-érdeklődése mellett az alany szerénysége is kell: „Úristen, milyen nagyképűen hangzik, hogy főszerkesztőm... Szóval, a főszerkesztő...” S közben kibontakozik egy személyiség, kapunk egy korrekt portrét; ennél többet ilyesféle félbulvárműsortól aligha várhatnánk.

De most tényleg. Őszintén.