Annyira, persze, nem rossz énekes, jó hangos, érces, és nagyon biztos támpont mindannyiunknak, hogy tudjuk, mi a különbség hangképzés és éneklés között. Ami Netrebkónál játék, adottság, természetesség, az nála erőlködés, munka, idétlenség. Néha kellemetlen is: ahogy a Nessun dorma végénél körbefordul a pódiumon, hadd örüljön mindenki a hangjának.

Előtte-utána Netrebko is körbefordul, bejátssza a területet, keresi a kifejezés pontosságát, megérinti a karmester mögötti korlátot, de neki tényleg örülnek. Meg ő mindezt valami gyerekes bájjal teszi, közben lebegteti a selyemruháját, mert annak is örül. Ez már a gála gálája, a koncert legvége, amit azért nehezen felejthetne el az ember: a díva mezítláb jön be, Csárdáskirálynőt énekel, és miközben arra biztatja rózsáját, hogy csak őt szeresse, pörög-forog felszabadultan.

Netrebko és Eyvazov tavaly májusban Bécsben. Az objektív is az énekesnőt kereste Leonhard Foeger / Reuters

Csalódásról tehát szó sincs, ami önmagában is nagy teljesítmény. A koncert váratlanságával és kiemeltségével már inkább volt társadalmi esemény, mint zenei produkció. Egyetlen ember tehetett az ellen, hogy ez így is maradjon, és ez Anna Netrebko volt. Ő pedig megtette, engem megvett az első előtti pillanatban, ahogy belépése után a mind jobban tapsba melegedő közönség előtt feltette a kezét, ne gyerekeskedjünk, hadd énekeljek is valamicskét.

És ugyanazt lehetett érezni, mint harminc évvel ezelőtt Pavarottinál az Erkel Színházban: ez igaz. Tényleg van ilyen hang, sötét, gömbölyű, tartalmas és komoly. Egy-egy szikrányi pillanatra mintha kikerülne az énekesnő ellenőrzése alól, de hát ez az első szám, talán nem énekelte be magát, talán mégis izgul, hiába mosolyog annyira. Talán mégis nehezebb dolgokat énekel, mint az indokolt volna, nem tehetek róla, de eszembe jut: van három szoprán a nézőtéren, közülük csak Marton Éva futott Netrebkóéhoz fogható karriert, de Misura Zsuzsa vagy Szilfai Márta is elfújná a félistennőt, ha arról volna szó.

Az élet nem fair, mondják az Oroszlánkirály legelején, pedig talán mégis az, ezt a helyzetet is viselni kell, és Netrebko viseli is. Mosolyog és énekel, átveszi a Müpától kapott rusnya virágot, interjúkat ad, háromnegyed órát szán az autogramosztásra. Pesten is, ahogy máshol is, emberek százainak és ezreinek nem szabad csalódást okoznia, évek óta vártunk erre, mondják neki, és igaz, az operaénekes sztárok közül talán ő az utolsó, akit nem csak vártunk, de akire érdemes is volt várni. Nem csak énekelnie kell, de boldogítani is, eljátszani anyát, nőt, énekesnőt, istennőt. Nem lehet könnyű. A szája mosolyog, a szeme már nem.

Anna Netrebko és Youssif Eyvazov koncertje
MüPa