L. Simon László, az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának elnöke tájékozatlansággal és butasággal vádolt az ATV szeptember 24-i Start műsorában, „egészen katasztrofális”-nak nevezve azt, amit az előző nap ugyanebben a műsorban mondtam.

Sok gondunk között talán a legnagyobb az, hogy igen gyakran a kormánypárt képviselői egyéni indítványként terjesztenek be fontos, egy-egy szakterület alapkérdéseit rendező törvénymódosításokat (Jelen esetben dr. Gyimesi Endre és L. Simon László nyújtotta be közösen egyéni képviselői indítványát.) Így nem kerül sor se a minisztériumokon belüli, minden betűre, esetleges átfedésre, pontatlanságra, jogharmonizációra kiterjedő igazgatási áttekintésre, és nincs mód se szakszervezeti, se szakmai egyeztetésre, azaz nem kérdezik meg azokat, akiknek a hivatására és napi munkájára a legfelül eldöntött módosítás vonatkozik. Ez esetben is rólunk döntenek, teljes egészében nélkülünk.

A jelenlegi előterjesztés két rövid oldala három olyan intézkedést is magában foglal, amellyel nem értünk egyet, ezek közül a lentebb harmadikként említett szakmailag érthetetlen és indokolhatatlan, gyakorlatilag pedig végrehajthatatlan.

A három kérdést három pontban, azon belül alpontokban tárgyaljuk.

1.0. Nevezett módosítás elfogadása esetén a miniszter „határozott időre kijelölheti a muzeális intézmény alapleltárában szereplő, állami tulajdonban lévőkulturális javak őrzési vagy bemutatási helyét”. Mivel a kölcsönzési díj alól is mentesíthetést adhat és „a meghatározott idő” hossza sincs megjelölve, így akár száz évre ingyen kölcsönadhat bármilyen állami tulajdonú műkincset bárkinek, cégnek, magánszemélynek is.

A Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének Elnöksége ezt nem tartja jónak. Ez nem butaság, nem tájékozatlanság, és meggyőződésünk szerint nem ez a katasztrófa.

Miért tartjuk ezt az intézkedést rossznak és veszélyesnek?

1.1. Elsősorban azért, mert teljesen fölösleges. A módosítás szóbeli indokolásaiban nem egyszer elhangzik, hogy ma mennyi tárgy porosodik a múzeumok raktáraiban, amit nem láthat a nagyközönség. Ez jól hangzó, de hamis érvelés, mert e tárgyak döntő többsége kiállításra alkalmatlan állapotban van, vagy nem biztosítható a műtárgy megfelelő védelme, vagy elve csak tudományos célt szolgáló töredék. Ha valóban nemzeti érdekről van szó, ha kiállítható állapotban van és a kölcsönzés nem ütközik egy adott múzeum saját kiállítási, gyűjteményfejlesztési tervével, akkor azt kölcsön fogják adni és eddig is kölcsön adták, de úgy, hogy saját terveikhez igazodtak, és a műtárgyvédelmi szempontjaikat is meghatározták. Az indokolt kölcsönadások tehát eddig is megtörténtek, a nem indokoltakra pedig nincs szükség, mentsen meg minket tőlük az ég!

1.2. Azért, mert semmibe veszi a szakemberek kompetenciáját, kétségbe vonja azt, hogy ők is a nemzet kulturális céljait szolgálják. Úgy tűnik, mintha a kulturális érdekeinkkel egyes-egyedül a miniszter lenne tisztában, és ezeket az érdekeket kénytelen lenne a szakmával szemben érvényesíteni. Ez nem csak nem igaz, de mélységesen sértő is, a szakmaiság alapjait kérdőjelezi meg.

1.3.Azért, mert a múzeumi szakemberek végzettsége, tapasztalata, gyakorlati ismeretei rendkívül sokfélék és speciálisak. A mindenkori miniszter erős köztisztviselői bázissal sem biztos, hogy jobban el tudja bírálni a szakembereknél, hogy mikor, mit, hol kell kiállítani a közlekedéstörténet, a hadtörténet, a művészettörténet, a néprajz, az orvos-történet, a régészet, a természettudomány és sok egyéb szakterület minden tárgya, korszaka, származási területe vagy tájegysége tekintetében. A minisztériumokban nincsenek az egyiptomi múmiákkal, a középkori portugál festészettel, a dél-amerikai ízeltlábúakkal, vagy az erdélyi szőttesek mintakincsével foglalkozó szakemberek. Ha pedig a múzeumok szakembereitől fognak szakvéleményt kérni, akkor ugyanoda jutunk, ahol ma tartunk.

1.4. Azért, mert veszélyes. Ha miniszteri döntés következtében a múzeumnak át kell adnia a műtárgyakat, akkor a kölcsönadónak nincs joga meghatározni a szállítás, az őrzés, a kutathatóság, a kezelés, a klimatikus viszonyok és egyebek tekintetében a feltételeit. Kiszolgáltatott helyzetbe kerül, „parancsra cselekszik”. Hiller István és Karácsony Gergely módosító indítványa ebben a kérdésben megkísérel garanciális biztonságot meghatározni, ezt az indítványt azonban az L. Simon László által vezetett Kulturális és sajtóbizottság nem támogatta. (?)

1.5. Azért, mert határozottan tiltakozunk az ellen, hogy a gazdasági és politikai támogatás, valamint a céltudatos kulturális fejlesztés hiányától szenvedő szakmák problémáit őket sújtó új jogszabályokkal próbálják megoldani. Igen, a magyar muzeológia és az egész magyar kulturális élet sokféle súlyos problémával küzd, vannak megoldatlanságok, vannak hiányosságok, éppen ezért lenne égető szükség a szakterületek fejlesztésére, ösztöndíjakra, továbbképzésekre, beruházásokra, állománygyarapításokra és még nagyon sok mindenre.

A jelenlegi kormányzat azonban megszüntette például a továbbképzések kötelező állami támogatására vonatkozó rendeletet, elaprózta a szakmai megújulást egyedül szolgáló Alfa program támogatási összegeit, és még sorolhatóak lennének a határozott és egyértelmű visszalépések. Ha ma a gyűjtemények kezelése, kiállítása, egyesítése, kölcsönzése terén van probléma, akkor azokat célirányos projektekkel, és az érdekeltekkel egyeztetett bölcs intézkedési tervekkel kellene megoldania az irányításnak, nem pedig intézmények, települések, megyék legféltettebb kincseit veszélyeztető rekvirálásokkal.

1.6. Azért, mert a T/12053 számú iromány megnyit egy kaput, és nem látja, nem láthatja, hogy mi lehet ennek a következménye. Kormányok, miniszterek és politikusok jönnek-mennek, az idők változnak. Csak ebben a ciklusban a második miniszterrel, a harmadik kultúráért felelős államtitkárral, a második helyettes államtitkárral és a harmadik közművelődési főosztályvezetővel van szerencsém együttdolgozni.

Elképzelhető, hogy egyszer majd lesz valamelyik nagy fővárosi múzeumnak egy olyan vezető személysége, aki a körülmények véletlen összejátszása folytán jó politikai kapcsolatokkal rendelkezik, és akár a kultúráért felelős miniszternél még magasabb szinten is el tudja érni, hogy a nemzeti érdekre hivatkozva megszerezze a vidéki múzeumok kiemelt műkincseit. Örülnénk, ha ezt nem tehetné. Vagy akad majd egyszer olyan vezető politikus, aki a saját hobbijának ápolása érdekében létre kíván hozni Budapesttől esetleg csak ötven-hatvan kilométerre lévő kisvárosban egy olyan múzeumot, ahol az ő szívének kedves gyűjteményt elnézegetheti, és ennek érdekében a fővárosi múzeumok kincseiből adat kölcsön nélkülözhetetlen tárgyakat.

Reméljük, hogy ma Magyarországon ilyesmi nem fordulhat elő, hogy a mai kormányzat nem ad helyet a lobbizásoknak, és nem történnek önkényes döntések. A törvény azonban nem egy-két évre készül, és nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő. Mi szakmai felelősségünk tudatában, előrelátóan szeretnénk elkerülni mindennek a lehetőségét.

2.0. A jelenlegi törvényünk 95. paragrafusa egyértelműen kimondja, hogy „Az állami és önkormányzati fenntartású muzeális intézményekben, nyilvános könyvtárakban, közlevéltárakban és közművelődési intézményekben magasabb vezető beosztás ellátásával csak szakirányú felsőfokú végzettséggel rendelkező munkavállaló bízható meg.”

Ezt a paragrafust a jelenlegi módosítás teljes egészében el kívánja törölni. Való igaz, hogy a 150/1992. (XI. 20.) Korm. rendelet minden szakterület esetében előírja a felsőfokú és a szakirányú végzettséget. De hasznosnak és célirányosnak tartjuk, ha ennek az alapfeltételeit törvény határozza meg, és nem könnyen módosítható kormányrendelet. Nem véletlenül szerepel ez másfél évtizede a 1997. évi CXL. törvényben.

Az a tény, hogy ez az előírás ma egy törvényben is és egy kormányrendeletben is szerepel megközelítően 3, azaz három fő törvényalkotással foglalkozó jogászt zavar, őket sem nyomós okokból, hiszen ez nem hiba, nem ütközés, nem okoz diszharmóniát a magyar jogrendben, csak a pedantériájuk ellenzi a redundanciát. Az eltörlése viszont 15000 kulturális szakember szakmai biztonságérzetét veszélyezteti. Nem örülünk, hogy jelentéktelen adminisztratív kiigazítást a magyar országgyűlés fontosabbnak tart, mint a nemzeti kultúrát a mindennapokban éltető könyvtári, levéltári, múzeumi és közművelődési szakmák számtalanszor megfogalmazott igényét.

Ha a kormány nem akarja a kormányrendeletet (is) megváltozatni, akkor fölösleges annak a másfél sornak a törlése, ami semmiféle problémát nem okozott 16 éve, ezért maradt benne érintetlenül a jelenlegi Országgyűlés által már módosított változatban is. Ha viszont esetlegesen a kormányrendelet módosításával enyhíteni szándékozik a jelenlegi szakképesítési követelményeket, és ezért van útban ez a magasabb szintű jogszabályban, akkor valóban „egészen katasztrofális” lesz a helyzet, mert szakmai végzettség és tapasztalat nélküli, nem a szakmai célokat elsőrendűnek tartó, hanem fentről érkező lojális emberek irányítása alá kerülhet a nemzeti örökség.

3.0. Végképp nem értjük a T/12053 számú iromány 3. §-ában javasolt módosítást:

„(6) Múzeum, országos vagy megyei könyvtár, valamint közművelődési intézmény vezetője az lehet, aki államháztartási és vezetési ismeretekkel, továbbá vezetői gyakorlattal rendelkezik.”

3.1. Miért kell az ország minden múzeumának és minden művelődési házának vezetőjétől a „vezetői gyakorlatot” (nem szakmai gyakorlat szerepel a módosításban) megkövetelni, és miért nem kell csak „az országos és megyei könyvtárak” vezetőinek ezzel rendelkezni? Ez azt jelenti, hogy még magának a megyei jogú Hódmezővásárhelynek a városi könyvtárvezetőjétől sem várja el ezt a jogalkotó, viszont a néhány száz fős kistelepülés művelődési házának vezetőjétől megköveteli.

3.2.Örök időkig ugyanazok maradnak a vezetők, mert új ember nem válhat azzá, hiszen nincs vezetői gyakorlata, és nem is lesz, hol szerezhetné meg a vezetői gyakorlatot, ha közművelődési intézmény vezetőjévé csak akkor válhat, ha már van vezetői gyakorlata?

Múzeum esetében elképzelhető, hogy alacsonyabb besorolású muzeális intézményben (közérdekű muzeális kiállítóhelyen vagy gyűjteményben) szerez valaki gyakorlatot, így a probléma itt is fennáll, de kisebb mértékű.

Az indítványozó az előállítandó helyzet képtelenségét azzal igyekszik menteni, hogy majd kormányrendelet módosításával az osztályvezetői gyakorlatot is elfogadhatóvá teszik. Ez azonban nem szerencsés megoldás, többek között azért sem, mert csak a nagy művelődési központoknak vannak osztályvezetői, ők viszont nem valószínű, hogy a kisebb települések művelődési házainak a vezetésére pályáznának.

3.3. Ha a törvénymódosítás fölöslegesnek tartja a 150/1992. (XI. 20.) Korm. rendeletben foglalt felsőfokú, valamint szakirányú végzettség előírását a törvényben is megtartani – ahogyan azt a 2.0 bekezdésnél írtuk –, akkor a vezetői gyakorlat tekintetében miért hoz létre olyan új és végrehajthatatlan szabályt, ami egyébként felsőfokú képesítésnél kevésbé fontos, és valóban a kormányrendelet hatáskörébe tartozna?

Ennek az előírásnak az eredménye az lesz, hogy kisebb településeken nem fognak találni vezetői gyakorlattal rendelkező pályázót és kénytelenek lesznek nem törvénykövető módon eljárni, ami sem a fenntartónak, sem az érintett közalkalmazottnak, sem a jogszerűségnek nem válik hasznára.

><

A televízióban, és igen udvarias feljegyzésekben már fő vonalaiban említett érveinkkel szemben L. Simon László elnök úr egyetlen ellenem felhozott, de nem nyíltan kimondott érve a nevezett interjúban az, hogy „eddig is volt múzeumi kölcsönzés”. Ügyesen forgatva a szavakat, implicite azt a látszatot kelti, mintha én ezt nem tudnám. Ezúton tájékoztatom, hogy nem mondtam, hogy nem volt kölcsönzés, és nincs olyan értelmiségi, aki valaha bármely időszakos életmű kiállításon járt volna, és ne tudná, hogy azt több múzeum anyagából állították össze, olykor nemzetközi együttműködéssel, de nem a kölcsönző országok minisztereinek utasítására, hanem a múzeumok megfontolt, közös döntéseinek eredményeként.

Durva példával érzékeltetve a helyzetet, hasonló lenne, ha arról hoznának törvényt, hogy a miniszter dönthet az iskolai tanuló érdemjegyéről, és ha ez ellen bárki tiltakozna, akkor felhorkannának a törvényalkotók: „egészen katasztrofális”, miszerint nincs tisztában azzal, hogy eddig is döntött az osztályzatokról valaki. Igen, a szakember, és ez nem mindegy.

Ismételten kérjük a magyar Országgyűlés képviselőit, hogy ebben a formájában a T/12053 számú irományt ne fogadják el!Ez az előterjesztés nem hiba nélküli, nem válik javára se a magyar törvényalkotásnak, se a mi szakmáinknak. Továbbá az abban foglaltak semmiképpen nem igényelnek sürgős döntést, teljesen fölösleges egyéni képviselői indítványként keresztülvinni a parlamenten, módot lehet találni megfontolt, a minisztériumokkal, a szakszervezettel és a szakmai szervezetekkel egyeztetett új törvénymódosítás elkészítésére.

Budapest, 2013. szeptember 25.

 

Földiák András

elnök