Mint a két színházi szakember emlékeztetett, Vidnyánszky a következőket írta:

"Magam is osztom azt a vélekedést, hogy a magyar színházi életben – de a világszínházi folyamatokat tekintve is – a paradigmaváltás korszakát éljük, s egyúttal egy történelmi léptékű korszakhatár küszöbén is állunk, érdemes tehát egy olyan szemszögből közelíteni ehhez a kérdéshez, mely a mindenkori kultúrpolitika számára is irányadó lehet a továbbiakban. Áttekintve a legutóbbi publikációkat ebben a tárgykörben, és figyelembe véve azt a Hudi László és Imre Zoltán által jegyzett 2007-es nemzeti színházi pályázati anyagot is, mely a legradikálisabb módon tagadta az immár 175 évre visszanyúló nemzeti tradíció létjogosultságát, igazgatóként való majdani működésemben én a kultusz mibenlétét és művelésének mikéntjét tekintem elsődlegesnek. E kérdéskör újbóli felvetése és újrafogalmazása nélkül nem jöhet létre valódi konszenzus az állam mint a kultusz fenntartásában érdekelt fél, és a színház mint a kultusz művelője között." (V. A., A Nemzeti Színház vezérigazgatói pályázata, 2012, 7 – kiemelés I. Z. – H. L.)

Imre és Hudi ezek után összefoglalja az általuk írottakat. Eszerint "pályázatukban egyrészt abból az előfeltevésből indultak ki, hogy a 2006-ban megnyílt National Theatre of Scotland felépítése és működése a hazai környezetben is mintaadó lehetne. Természetesen egyoldalú, a hazai társadalmi, kulturális és színházi viszonyok figyelembevétele nélküli másolása botorság lett volna. Mindenesetre azt gondoltuk, hogy „irányadó lehet olyan nemzeti színházi működés kialakításakor, amely meg tudja jeleníteni az eltérő közösségek magyarországi tapasztalatait, képes reprezentálni a különböző csoportok identitásait, s ki tudja terjeszteni befolyását az egész magyar színházi és kulturális életre” (HUDI–IMRE, Pályázat a Nemzeti Színház vezérigazgatói posztjára, 2008, 2). Másrészt figyelembe kellett vennünk, hogy „a magyar színházi élet olyan összetett egységet alkot, amelynek éppen sokszínűsége adhatja létjogosultságát. Következésképp a Nemzeti Színház e sokszínűség megnyilvánulásának helye, abban az esetben, amennyiben a sokszínűség minőséggel párosul” (HUDI–IMRE 2008, 2).

Mint írják, pályázatukban mindenekelőtt azt hangsúlyozták, hogy olyan Nemzeti Színházat szeretnének, amely projekt alapú produkciós házként az egész országot tekinti működési területének és az egész színházi szakmát koprodukciós partnerének, a budapesti épületben periodikus repertoárrendszert működtet, melyben nemzeti és nemzetközi produkciókat és meghívott hazai előadásokat szerepeltet. Művészeti tanácsot állít fel, melynek döntései meghatározzák a színház programját, olyan színházi produkciókat és programokat hoz létre és fogad be, amelyek szakmai alapossággal és pontossággal, valamint alanyi módon képesek a körülöttünk lévő világot megfogalmazni, a jelen alapvető kérdéseit és problémáit érzékeny és időszerű formában felvetni. Olyan alkotókat hoz helyzetbe, akik képesek csak rájuk jellemző színházi nyelvet létrehozni, akiknek a működése magas szakmai és művészi színvonalon valósul meg, s akiknek a kreativitása képes társulatotalkotni, vagy arra érdemes, hogy társulat jöjjön létre körülöttük. A művészi alkotómunkát állítja előtérbe, hiszen a rendelkezésére álló anyagi és infrastrukturális erőforrások jelentős részét válogatott produkciókra fordítja, ami koncentrált alkotásra ösztönöz, kulturális missziójának részeként színházi főtevékenységét kiegészíti kulturális és közművelődési tevékenységekkel, amelyekkel megteremti egyrészt közönségét, másrészt pedig a befogadás lehetséges módozatait és kontextusait.

2008-ban megfogalmazott elképzelésük szerint a Nemzeti demokratikus, mivel az eddigi Budapest-központú tevékenységét úgy alakítja át, hogy a Kárpát-medence különböző pontjain megjelenő színházi tevékenységekkel együttműködve az adott közösségekhez is közelebb kerül, ezáltal jelentősen javítva a kulturális esélyegyenlőséget, mobilitásra épülő, mert produkciói az ország különböző pontjain jönnek létre, de más helyeken is megjelennek, ezáltal is ösztönözve magyar alkotók, társulatok és színházak együttműködését nemzeti keretek között és nemzetközi viszonylatban. Költséghatékony, ugyanis a rendelkezésére álló erőforrások 50%-át szakmai kritériumok alapján visszaforgatja a színházi struktúrába, hozzájárulva ezzel a magyar színházi struktúrában létrejövő értékek megőrzéséhez és a magyar színházi működés megújításához, decentralizált, hiszen saját működését szétteríti az ország egész területére, olyan lehetőségeket teremtve, amelyeken keresztül vertikálisan és horizontálisan megjeleníti a nemzet különböző társadalmi közösségeit, valamint nyitott, a színházat művészi tétként kezelő, és autonóm intézmény.

Mindebből kitűnik – mutat rá Imre és Hudi –, hogy nemzet- és nemzeti színházi-felfogásuk kirekesztés helyett integrációra törekszik. Az is elmondható, hogy pályázatukban az integrációt mint szakmai tétet határozták meg az általuk elképzelt Nemzeti Színház számára. Természetesen ennek ellenére is adhat félreértésre okot. Már a pályázaton való megjelenésük is riadalmat keltett – írják –, hát még a repertoár-rendszeren alapuló színházi berendezkedést és a kulturális gyár jellegű működést újraértelmező koncepciójuk. A riadalmat az is fokozta, hogy sikerült a magyar színházművészet és kulturális élet olyan meghatározó személyiségeit pályázatuk mögé felsorakoztatniuk, mint Ascher Tamás, Árvai György, Földényi F. László, Gáspár Máté, Marton László, Novák Eszter, Parti Nagy Lajos, Rényi András, Schein Gábor, Schilling Árpád, Szemző Tibor, Szabó György, Szegedy-Maszák Mihály, Székely Gábor vagy Tímár Katalin.

A miniszteri döntés előtt az interneten hosszú vita alakult ki a koncepció részletes vagy inkább részleges tárgyalásától az olyan írásokig, melyek személyüket érintették, és őket tüntették fel – több esetben az inszinuáció határát súrolva és a gyanúsítás eszközét felhasználva – meglehetősen negatív színben. A döntés után a Színház folyóirat közölte pályázatukat, és vitát indított az elképzeléseikről. Megtisztelő volt számukra a hozzászólásokat olvasni – Anger Zsolt, Bálint András, Gáspár Máté, Hegedűs D. Géza, Nánay István, Szabó György, Upor László tollából –, az viszont elkeseredéssel töltötte el őket, hogy a vita anélkül maradt abba, hogy bármiféle koncepció vagy stratégia kidolgozásához vezetett volna. Ennek következtében koncepciójuk a mai napig készenlétben várja a megvalósítás lehetőségét – mutatnak rá.

Felhívják ugyanakkor a figyelmet: továbbra is bíznak abban, hogy ez csak azért késik, mert a magyar színházi struktúra és érdekrendszer újragondolása ez idáig nem történt meg. Ők azonban továbbra is nyitottak ezeknek a jelenségeknek az újragondolására.

Mindezek figyelembevételével, és szigorúan szakmai érvek és indokok alapján visszautasítják azt az értelmezést, melyet Vidnyánszky Attila a pályázatuknak tulajdonított. Akkor sem és most sem áll szándékukban „a nemzeti tradíció létjogosultságának a tagadása”. Éppen ellenkezőleg, pályázatukban ennek a hagyománynak a lehetséges újraértelmezésére törekedtek és megvalósítására tettek konkrét javaslatokat – szögezik le a levélírók.