Ismerjük még gyerekkorunkból – vagy ha már elfelejtettük, akkor gyerekeink, unokáink korszakából – a „nyonyó” kifejezést, ugye? Persze az is lehet, hogy más családokban monyókának, döndikének, dödőkének vagy épp nyunyókának hívták, lényeg, hogy afféle dünnyögős, barátságos nevet adtunk neki. Lehetett bármi.

Ezerszer kimosott pelenka, vagy éppen egy meleg sapka, plüssmaci vagy a szőrmeoroszlán leszakadt farka. Agyonfogdosott bohóc, nagymamától örökölt kopasz baba. Minálunk Jenőke volt, így neveztük – és nem Tóth Gyulának – azt a bádogosnak és vízvezeték-szerelőnek egyszerre látszó műanyag figurát, aki nélkül nem volt elképzelhető otthoni alvás vagy bölcsődei pihenő.

Ilyen monyóka – nyugigumi – most az immár harmadik évszakja velünk lévő „hangulat” a tévés csatornák tarka mezejében. A műsor, ami valójában háttér, bútordarab, festmény, díszlet, illusztráció. A téliről e hasábokon is megemlékeztünk, a tavaszi azonban figyelmetlenségből vagy lustaságból kimaradt – mert arra ugye gondolni sem merünk, hogy legyűrte őt megannyi izgalmas vagy legalább említésre méltó vetélytárs, s egyéb tévéműsor miatt nem jutott rá elég energiánk.

Tavasszal egy patak csordogált csendesen, rajta kicsi híd ívelt át, zöldben pompázott a rét, a madarak fütyöltek. Ha az ember sokáig bámulta ezt a csatornát, egyfajta spontán meditációval tengernyi kérdés tolult elé. Milyen madár? Ki van az erdőben? Lepácolták-e a hidat, vagy itt fog egyszer csak elkorhadni a szemünk láttára? Van-e a fűben kullancs? A híd elválaszt vagy összeköt?

Aztán figyelmünk messze terelődött: jöttek a választások, velük a „jajvajonmiértvesztettünk” s a „megintnyertünkdefaszagyerekekvagyunk” típusú műsorok. Így a nyári hangulat úgy kopogott be az életünkbe, akár derült égből a villámcsapás, (na jó, akkor most komolyan) mint vidéki nagybácsi a tűsarkús titkárnővel éjnek évadján. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a nappalinkban már a tenger morajlik, háttérben pálmafákkal – ezt abból tudhatjuk, hogy árnyékuk rávetül a vízfelszínre.

Hosszú és keskeny móló vezet be a vízig, s a végén inkább csak sejtjük, mint látjuk a kikötött csónakot, s mellette egy csíkos napernyőt, amiről Hevesi Tamás óta tudjuk, hogy azt kapja majd a győztes. Finom homok a tengerparton,mert a kavicsos már snassz. Olyanra úgyis csak azok járnak, akik egy évig gyűjtenek a nyaralásra, s ha tavasszal véletlenül közbejön egy akkumulátorcsere a kocsiban, akkor a hét nap helyett csak ötöt maradnak a horvát kempingben.

A víz olykor kisodor a partra egy narancssárga izét, amiről persze nem arra asszociálunk, hogy valaki szörfözés közben elvesztette volna a párttagkönyvét – arról amúgy se tudjuk pontosan, milyen színű. Sokkal inkább egy eltépett bikinidarab, egy ősz óta ott lebegő falevél vagy a datolyaszilva héja jut róla eszünkbe. Fantomsirályok vijjognak, látni ugyan nem lehet őket, de a megnyugtató tengeri idillhez a hangjuk hozzátartozik.

A végtelenített felvétel durva snittel ismétlődik. Hol van már a téli finomság, amikor egy apró kis kandallószikrán láttuk csak a vágást, épp mintha csak egy pillanatra aludt volna ki, s éledt volna újjá. Most új évszak van. A nüanszok ideje lejárt, éberségünk nem lankadhat. Mielőtt belelazulnánk a talmi idillbe, rezzen a kép. Kezdődik minden elölről.