No future, avagy a csaló kínai számológép
Janek Simon lengyel képzőművész szociológiát és pszichológiát tanult, útja többek között a videóművészeten keresztül vezetett a kiállítóteremig. A sokoldalú alkotó főként installációkkal, multimédiával és művészeti projektekkel foglalkozik - a Platán Galériában látható kiállítást leginkább egy modern kulturális antropológus szemlélete hatja át.
A kiállítás műveit elsősorban Simon saját úti élményei inspirálták: a rozoga indiai ventilátor, a kínai dallamot játszó minizongora, egy turista-útivideó, vagy az „egzotikus" népekről készült rajzok egyrészt valóban konkrét emlékek, másrészt a távoli népekről, tájakról a fejünkben élő előítéletekről is mesélnek.
A címadó mű Claude Lévi-Strauss francia antropológus Szomorú trópusok című könyvének két fotója alapján született. Az egymás melletti lapokról egy Amazonas-menti tupi-kavahib indián és a Lucinda nevű majom (akit az antropológus egy indián asszonytól kapott ajándékba) néz velünk farkasszemet, a képre rajzolt diagram pedig a néző szemmozgását mintázza. Ide-oda csapong a tekintetünk, színes pontok kötik össze a kesze-kusza vonalakat, amíg maga a kép, a vizsgálódás tárgya szinte láthatatlanná válik.
A címadó Szomorú trópusok című könyv éppen erről, a vizsgálódás tárgyáról szól: a francia antropológus a bennszülött népekhez fűződő kapcsolatáról, a „más", az „idegen" kultúrákkal való találkozásáról ír. Bár Lévi-Strauss a harmincas években bejárta dél-amerikai esőerdőket, könyvében, némi iróniával persze, még azt is kijelenti, ki nem állhatja az utazásokat. Az európai táborozót pedig óva inti attól, hogy tábort verjen az érintetlen dzsungelben.
Lévi-Strauss Brazíliában arra jött rá, „hogy a Tibagi-parti indiánok bizony sem teljesen »igazi indiánok«, sem pedig - és főképpen nem - »vadak«". A nyugati civilizáció által még érintetlen népek viszont olyannyira mások a „nyugati" ember számára, hogy gyakorlatilag megismerhetetlenek- írja Clifford Geertz antropológus Lévi-Strauss kételyeiről.
De miért is fontos ez Janek Simonnak? Ahogyan az antropológus, az utazó is rádöbben: az, amit keres, talán már nem is létezik, vagy sokszor csak illúzió, egy általunk megalkotott konstrukció. Ilyen például a kínai minizongora által játszott kitalált ázsiai dallam, amely akár egy Kínát népszerűsítő reklámfilm zenéje is lehetne - hamis, ám mégis felidézi a Keletet. Eszünkbe juthat az orientalista gondolkodás is, ahogyan az elmúlt századokban a felfedezések után a Nyugat az „egzotikus", vagy a „kiismerhetetlen" címkéket a Keletre aggatva megalkotta annak reprezentációját a nyugati társadalmakban.
„Simon talán azért is választotta kiállításának Strauss írásának címét, mert utazással kapcsolatos élményei mélyen megegyeznek Strausséval, aki romantikus elképzeléseinek mondott búcsút, amikor az amazóniai indiánok földjén az éden helyett a nyugati civilizáció által lepusztított emberi társadalmat találta" - véli Döme Gábor kurátor. Janek Simon szerint pedig az ő szomorúsága „nosztalgikus érzés, vágy a nagy ismeretlen iránt". Simon kiállítása felveti a kérdést, maradt-e még felfedezetlen, érintetlen vidék a huszonegyedik században.
A kiállítótérbe lépve egy pálcikákból összebarkácsolt kis szerkezet fogad, amely a Morse-ábécé kódjait füstjelekké átalakítva pöfögi a néző elé: No future - nincs jövő. A kiállítás mégsem ennyire pesszimista - sokkal inkább előzetes illúzióink hamisságára, illetve magának az illúzióalkotásnak a folyamatára hívja fel a figyelmet.
A kiállítás talán legizgalmasabb eleme a Házikó és Számológép kompozíció. A számológép, amely rosszul adja össze a számokat annak a pontos mása, amivel az művészt pénzváltáskor becsapták Kínában. Ehhez kapcsolódik a csaló számológéppel kiszámolt tervek alapján felépített ház makettje - a művész szüleinek tengerparti nyaralója mintha egy rossz álomban elevenedne meg.
Megjelenik a kolonizáció, az idegen meghódításának vágya is. Simon az első világháború előtt megjelenő Tenger és Gyarmatok című folyóiratból gyűjtött össze fotókat, amely annak idején a lengyel gyarmatosítás mellett érvelt. A birodalmi álmokból mára csak a megkopott képek maradtak. Erre rímel a madagaszkári Tamatave-i kikötő felé riksán megtett utat dokumentáló videó is. A végtelenített magnószalagon futó riksahúzó mintha a gyarmatosítás kora óta húzná a riksát - míg a turista filmezi őt.
A kiállítás október 9-ig tekinthető meg a Lengyel Intézetben.
