Az ünnepi könyvhétre jelentette meg a Táncvilág Nonprofit Kft. és a Kossuth Kiadó Markó Iván (1947) önéletrajzának első részét. A belső fedlapon a jeruzsálemi Siratófal, a borító címlapon jelenet a XX. Század Balettjénél eltáncolt, Maurice Béjart-féle Tűzmadárból. Belül, százharminchat oldalon, a már gyermekként a hiú Józseffel azonosuló, csapongó szerző emlékfoszlányai a diadalittas múltról (kb. 1971-től 1992-ig). Amely táncos-koreográfusi, társulat- és iskolaalapítói, -irányítói pályafutásnak nincs párja a honi tánctörténetben – dicsőségében, formátumosságában, regényességében, nemzetköziségében, tragikumában sem.

Miért kell(ett) ezt dacosan bizonygatni? Részint egy kritikai portál, majd annak a recenzense ellen indított, elveszített perek miatt. Azért, mert az alkotó és cége 2012-ben százötvenötmillió forint rendkívüli kormányzati támogatásban részesült, s ebből a magát „érinthetetlennek” mondó táncművész-mozgáskomponista, (volt) együttesvezető több mint hetvenmillió forinttal nem tud elszámolni. Ám legfőképp, mert Markó, aki a Magyar Fesztivál Balett működését 2013 decemberében „anyagi erőforrás hiányában” fölfüggesztette, közel két évtizede cáfol rá (ködbe veszett) világhírére, nagyságára.

A hit az ész salto mortaléja – így Kant. A külcsínében tetszetős, elegáns alnyomatos kötet egyetlen halálugrás. A monománia, a nárcisztikum, az Isten-komplexus és a kisszerűség mákonyos kevercse. Amelyben a „kiválasztott” Markó úgy hajtogatja, rögeszmésen önnön küldetéses, megváltó klasszisát, hogy mindeközben szüntelen becsmérel, vádol, ócsárol, gyanúsít, rágalmaz – élőket, holtakat, elborzasztó könyörtelenséggel. Főleg alattomosan.

Merthogy a sértetteket nem/sem nevesíti, ugyanakkor mindőjük könnyen beazonosítható egy szűk elitkulturális közeg számára. A volt feleség, Gombár Judit díszlet- és jelmeztervező, a Győri Balett egyik verbuválója, librettistája úgy szerepel: „Társam” (sic!). Ladányi Andreának, aki bár „az egyszer volt Győri Balett legjelentősebb művésze”, a képaláírásoknál sincs föltüntetve a neve, amint a méltatott Aleszja Popováé sem. A korszakos győri érából nem anonim Hani János műszakvezető, világítástervező, szcenikus, akiről egyoldalas fénykép is van, továbbá a legendás Fülöp Viktor, Lakatos Gabriella. Markó kivételt tett még az alábbi ikonikus művész- és pályatársakkal: Barisnyikov, Leonard Bernstein, Béjart, Paolo Bortoluzzi, Jorge Donn, Maina Gielgud, Jurij Ljubimov. Rosszul írja Suzanne Farrell, Judith Jamison, Asaf Messerer, Maja Pliszeckaja nevét.

A barkochbajellegen és az aljas vagdalkozáson túl: az egyhangú, sivár memoár vízjele a mértéktelen, komikumba fulladó önajnározás. Ötször olvasható a szerkesztetlen irományban, hogy a külföldi szakírók a világ tíz legjobb táncosa közé sorolták Markót a Tűzmadár eltáncolása után; ez 1974-ben lehetett. A Corriere della Sera volt, tekintélyes balett- és tánckritikusa, Mario Pasi térdre ereszkedve adott neki tüzet az öltözőben. Minden rendszerek kegyeltje kivette a részét a szocialista tábor szétbomlasztásából is. Az igazság pillanata 1980-as premierje előtti tiltakozóakcióját történelmi súlyában az ’56-os forradalomhoz, és a lengyel Szolidaritás sztrájkjaihoz méri.

Sajátosság, hogy a giccsre, pátoszra fogékony, hajdanán állítólag Nizsinszkijhez hasonlított krónikás sokszor mintha egy Coelho-generátorral dolgozott volna. „Elöntötte arcomat szemem gyengesége” – ez a sírás, zokogás állandó szinonimája. A „magány mosolya” pedig azt az ösztönös megnyilvánulást jelenti, melyet az ellenséges univerzummal és az irigy törpékkel harcoló művész akkor tapasztal magán, mikor (rendre) csalódás, gyalázat, nemtelen árulás éri.

A reflektálatlan, torz, messianisztikus vallomásroham értéke a gondozatlan, de remek képmelléklet, több mint száz fotóval. Markóval összevethető, igézően karizmatikus férfiszépséget –az intellektus, az érzékiség, a bűvös báj, a démoniság, a zseni mágikus elegye – nem ismerek a táncművészetben. A saját akaratú, bivalyerős, eredeti személyiség akkor is áthasít a papírlapon, mikor a Rába vagon- és gépgyárban tett látogatást „közepes tehetségű”-nek leminősített győri kompániájával. Hová tűnt mindez?

„Hányszor, de hányszor jut eszembe a világon legismertebb magyar író Márai Sándor elhíresült mondata, hol szívet melengető, hol a szívet megfagyasztó előjellel: »A stílus maga az ember« – áll a karaktergyilkos befejezésben. Le style c’est l’homme – mondotta elsőként Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja, a Discours sur le style című 1753-as akadémiai székfoglalójában. Közölve: csak a jól megírt művek számíthatnak a maradandóságra. Nem tudom, Markó Iván eleve illékony oeuvre-jéből mit nem kezdhet ki az idő.Most a dühöt, az elmúlást, a romlást, a hitványságot, a pusztulást látom. És a hiábavalóságot.