Olyan világban éltünk, amelyben feltétel nélkül humorosnak számított, hogy ha egy férfi nőnek öltözött. Lehetett Benny Hill, Gálvölgyi, Márkus, Robin Williams vagy Dustin Hoffman, komoly szándékkal bíró férfi a nevetségességet vállalta, ha nem nadrág volt rajta. És akkor jött egy Demis Roussos, ha nem is a semmiből, hiszen valóban Aphrodité gyermekeként kezdte, és oroszlánnyi bozont alatt (a bozont felső részének ritkulását hamarosan kalapokkal kellett leplezni) nagy, kövér testet viselt. Otthagyta a biztosnak látszó karriert, a Vangelis zeneiségére épülő együttest, és magában kezdett énekelni.

Fotó: Jamal Saidi / Reuters

Azt tudta, amit ma az eurovíziós dalfesztiválon próbálnak kamatoztatni: a közönség a fazonra bukik. A karikatúraszerű túlzásokra, a különösre, ami mégsem annyira különös, hogy riasztó legyen. Az egzotikus kincs, az igazi már nem érdekes. Mivel a klasszikus hellén eszményeknek nem tudott testet adni, inkább a későbbi görög figurát találta ki magának, egyházi embernek látszott, legalábbis nyaktól fölfelé. Az alatt meg valami luxusbojárnak, aki európai körútra indult. Különös, hogy Roussos énekelt minden nyelven, angolul, németül, franciául, de görögül egy slágert sem.

Európa pedig tárt karokkal fogadta az egzotikumot. Talán valami mélyebbet, súlyosabbat sejtett meg benne, talán elhitte, hogy az ő barátja valóban a szél, hogy a szerelem valóban örökké tart, hogy a Goodbye My Love valóban élményeken alapul. Persze, az ilyen karrier nem foglalja magában a fenntartható fejlődést, a hang fáradni kezd, az ember pedig még inkább. Nem születnek új világslágerek, a test tiltakozik, le kell fogyni.

De a vékony Demis Roussos már egy másik karakter, csak egy rokonszenves, szemüveges mediterrán úr, aki emlékeiből él. Most az emlékek kicsit megszínesednek, lesznek, akiknek eszébe jut az édes ifjúság, elpottyantanak egy könnycseppet a közösen eltöltött évek emlékére. Mi mást kaphatna, aki nevét a vízre írta?