A szolnoki Horváth Attila, Bessenyei-díjas népművelő és címzetes főiskolai docens Fény-és Árnyék - egy hivatásról, életmetszetben című könyvében arra vállalkozik, hogy megrajzoljon egy érdekes, de az ezredforduló óta egyre inkább hanyatló hivatást.

- A népművelés - közművelődésen belüli - szakmaújító törekvései, a család-mentálhigiéné, civil szervezetek, közösségfejlesztés, népfőiskola az új hangsúlyokkal bennünk keltek életre, majd önállósulva gyakran épp velünk fordultak szembe. Idővel a szakmai profizmusban megkopott a hivatástudat, s a szolidaritás is. A rendszerváltozás után pedig fölgyorsult a viszonylag egységes népművelés földarabolódása – von mérleget összefoglalójában a szerző, aki szerint az ügyesebbek, a gyorsabban érbredők és az érdekeiket jobban érvényesítők ezen a területen is "kimazsolázták" a piacosítható területeket. Levált a népművészet-folklór, amit a turisztikai szektor favorizált, s a felnőttoktatás, képzés, rendezvényszervezés is gyorsan átigazolt a vállalkozói szférába. A Teleházak sorát hozták létre, gyakran a művelődési házzzal szemben, külön számítógép-parkkal, miközben a kultúrházak jó részében nem volt iylen eszköz. Ez mind-mind a szakma errodálásához vezetett – állípatja meg a szerző. Megjegyzi: a legutóbbi nemzetközi és hazai kultúra-kutatások is azt igazolják, hogy miközben a „kultúra-fogyasztásban” mindenütt mérhető egy lassú erózió, a kulturális intézmények között még mindig nagyságrendekkel nagyobb a művelődési otthonok látogatottsága, mint a többi intézményé, mert ezek nyitottabbak a helyi társadalomra, szolgáltatásaik ingyenesek, vagy a szegényebb rétegek számára is megfizethetők. Ezek az intézmények az ország legtöbb, főként kisebb településein élők egyetlen társas közösségi intézményei, már ha még nem zárták be őket. Jelenleg az ország 3250 településéből félezerben semmiféle kulturális szolgáltatás sincs, az egyébként bizonytalan statisztikák szerint.

A kötet – amelyet január 16-án délelőtt, a Budapesti Népművelők Egyesülete és a Pest Megyei Népművelők Egyesületének közös rendezvényén, a Kispesti Munkásotthon Művelődési Házban mutatnak be - nem monografikus, nem teljességre törekvő, inkább esszészerűen mutatja be a népművelői pálya társadalmi elfogadásához, országos intézményesüléséhez, sikereihez és bizonyítható eredményeihez vezető utat, de a kudarcok elmezését sem kerüli el. Értékes része a könyvnek az Arcképcsarnok, amelyben a szakma jeleseit mutatja be Beke Páltól Kerekes Lászlón, Lengyel Mártonon át Vitányi Ivánig, de külön fejezetben, megyékre lebontva veszi sorra azokat a "szürke eminenciásokat" is, akik a helyi kisközösségekben töltöttek vagy töltenek be mai is fontos szerepet.