Az előadás egyik szereplője arról beszélt egy interjúban, hogy az emberek unják a direkt politikai aktualizálást. Lehet, hogy így van, bár magamon még nemigen vettem észre. Igaz, „embereknek” is egyre kevésbé érzem magam, mint ahogy „polgárnak” sem éreztem magam, amikor még azok voltak, akik az utóbbi időben „emberekké” lettek. Ám most nem ez az érdekes, hanem az, hogy ezúttal a Vígszínház Koldusoperájáról van szó, méghozzá a tavalyi Revizor-előadással összevetésben, amelyet ugyancsak a most már megszűnőben lévő Szputnyikkal közösen, Bodó Viktor rendezésében hoztak létre, és amely tele volt aktuálpolitikai szurkapiszkával, és akadt benne néhány hatalmasan telibe találó döfés is.

Hajduk Károly és Hegedűs D. Géza Szigetváry Zsolt / MTI

Ez utóbbiból a mostani Koldusoperában is akad kettő-három, bár abból egy sem közvetlenül politikai természetű. Az előadás elején Hegedűs D. Géza mint koldusvezér személyesen nekünk, nézőknek címezi, hogy mi hogyan viselkedünk a koldusokkal. Nem általában az ember kerül abba a természetellenes állapotba, hogy pénzt ad a semmiért, hanem mi, akik ott ülünk, akár egyenként is. Egy másik, valóban politikai időszerűsítés egyetlen szó megváltoztatása: a királyi kegyet most a miniszterelnök küldi.

Az előadás ugyanakkor arról is meggyőz, hogy Brecht nem is szorul rá az aktualizálásra. Magától is az. Kiváltképp, ha jól játsszák. Márpedig a Víg Koldusoperája minőségi színház. A Balázs Juli rendezte kopott hodályban a vegyes csapat szellemesen gúnyolódik mindennel, ami keze és esze ügyébe kerül. Magával a színházzal is, azzal a természetellenes szituációval, hogy felnőtt emberek úgy tesznek, mintha nem azok lennének, akik. A játszók minduntalan kilépnek a szerepből, de nem azért, hogy valami nagy igazságot vágjanak a képünkbe, hanem hogy megbeszéljék, akkor te most oda állsz, vagy hogy akkor most én itt kimegyek a takarásba, máskor hogy a szélgépet sürgessék. Nagyszerűen működnek a hanghatások, levegőbe adott pofonok hatalmasakat csattannak. A híres V-effekt így megduplázva karikatúrának hat, gúnyolja a brechti színházat. A brechti dramaturgia is kap néhány apró csípést, kiszúrják az önismétléseket. Nem mondható éppen a szerzővel szemben tiszteletteljes előadásnak.

A tiszteletet meghagyják a lényegnek. És nemcsak Brechtnek, de Kurt Weillnek is. Eljátsszák a nyitányt, mégpedig színvonalasan, jól szólnak a songok és a kórusok. És prózában is kitűnően jelennek meg a realista-pszichológiai értelemben nem mindig következetes brechti figurák. Hegedűs D. Géza hájas koldusvezére lélekben vaskemény, racionalista férfiú, a hozzá hasonlóan tömör, csak fiatalabb Mészáros Mátétól Bicska Maxi fővonásként egy kisvállalkozó rezzenetlen arcú szigorát kapja, közöttük törékeny-hajlékony nádszélként ingadozik Hajduk Károly szentimentális rendőrfőnöke. Börcsök Enikő Peacocknéja okos feleség, minden túlszínezés nélkül, Pető Kata gyönyörűen énekli Polly érzelmeit, prózában meg pengevékonyan kemény üzletasszony. Járó Zsuzsa szigorú arcát Kocsma Jenny lelkiismerete mardosta, sötétre kínlódott lelke kínozza. Jankovics Péter száraz szuggesztivitással előadott Cápa-dallal indítja az előadást, majd kísértetként suhanva-settenkedve hozza a Kikiáltó ironikus narrátorszerepét, végül Smith felügyelőként a végzet két groteszk arcával szolgál: rideg üzletemberként alkudozik Maxi életére, és sokértelmű, fura mosollyal közli a miniszterelnöki kegyet.

Kiss Julcsi színészhez és szerephez egyként jól szabott ruhái is a mi itteni világunkba helyezik a londoni történetet, de az is hozzánk köti, hogy a rideg üzletiesség és a kispolgári érzelmesség között hányódó cselekmény és a többnyire viccelődő játékosság mögött nem sikkad el a brutalitás sem. Az olcsó elegancia, az üzleti ridegség és a szenvelgő érzékenykedés alatt-mögött véres, gyilkos harc folyik.

A cápa nem szelídült aranyhallá.

KURT WEILL-BERTOLT BRECHT: KOLDUSOPERA, Vígszínház