- Pedig szinte állandóan szivar lógott a szájából - mondja Szalay Zoltán, a magyar fotóriporterek doyenje, aki akkor is, most is a Belgrád rakparti házban lakott. - Emlékszem, rossz volt a lift, és két üveg szódával előttem ment a lépcsőházban. Kedélyesen szivarozott közben, amíg szép csendesen föllépcsőzött az ötödik emeletre.

Abban az ötödik emeleti lakásban ma a filozófus hagyatékát gondozó és életművét kutató Lukács Archívum (a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának részegysége) működik, a honlapján lévő képen is szivar van Lukács szájában.

Bennem pedig megmaradt egy élete végén adott tévéinterjúja. Úgy emlékszem, arról beszélt, milyen különösek az emberek. Sorsukon gyakran nem mernek változtatni, még ha csak egy korlátolt főnökkel kellene is szembeszállniuk, viszont naponta kockáztatják az életüket azzal, hogy ahelyett, hogy elsétálnának a zebráig, teli szatyraikkal átvágnak a Tolbuhin (ma Vámház) körút forgalmán a Vásárcsarnokba és vissza.

Úgy látom, ma is furcsa világban élünk. Az Akadémia hat munkatársat foglalkoztató tudományos intézetet tart fenn, miközben parlamenti képviselők elrettentő példaként utalnak Lukácsra mint szörnyűséges kommunistára. Szobrot állítanak neki a Szent István parkban, sokan meg ledöntenék. A világ sok országában újra és újra kiadják könyveit, tudományos konferenciákat rendeznek róla, és a valamikor a köré szerveződött Budapesti Iskolához (másképpen Lukács-óvódához) tartozó tudósok szívesen látott vendégprofesszorai a földkerekség egyetemeinek, itthon viszont alig beszélnek róla, és nem tudom, egyáltalán megjelent-e bármely művének új kiadása az ezredforduló óta.

De hát Lukács György (illetve, mert könyveit nagyrészt a nagy német filozófusok nyelvén írta, Georg von Lukacs) életében is sokszor változó megítélés alá esett. Ettől még a XX. század filozófiai és esztétikai gondolkodásában megkerülhetetlen alkotó. Már a regény 1924-es megjelenésekor köztudomású volt, hogy Thomas Mann a Varázshegyben róla mintázta Naphta, a mindentudó, kérlelhetetlen jezsuita tanár nem éppen rokonszenves alakját.

A kommunisták sem befogadni, sem kiköpni nem tudták. A kép 1967-ben készült, ekkor tehát interjút készített vele a Népszabadság „örökös második embere", Rényi Péter, ami nem jelenthetett mást, mint hogy az öreg Lukáccsal megbékült az akkori hatalom. Nyilván végig elvtársnak szólították egymást a beszélgetés során. Mégis 1972-ben, amikor egy évvel halála után beiratkoztam az egyetemre, csak illegális, magánlakáson tartott szemináriumon lehetett elemezni műveit, miközben már elindult a fehér borítós összkiadás, amely köteteinek gerincén csak a legnagyobbaknak kijáró egyetlen szó állt: Lukács. (A sorozatban 1976-ban fog majd megjelenni három kötetben A társadalmi lét ontológiájáról című hatalmas összegző mű, amelyen az utolsó percig dolgozva sem tudott befejezni.) Addig csak Lenin (Sztálin) és Marx-Engels összes műveit adták ki így.

Hoppá! Közelítsünk csak a lámpa előtt az íróasztalon fekvő kötetre. Közelebb, még közelebb, úgy van, már el bírom olvasni: MARX ENGELS GESAMT AUSGABE. Azaz a két német filozófus összes művei. Sajnos, a gerinc alján már nem tudom kibetűzni, melyik kötetet lapozgathatta éppen aznap az öreg. Ha az olvasó rájönne, feltétlenül értesítsen.

Lukács György