Hihetjük, hogy nevetéssel megszabadultunk a múlttól, de a pajtásság intézménye nem vesz ki körülöttünk. Az amatőrök központilag szervezett versenye is feltámad újra meg újra, s a katonásdiban is élvezetet találnak valakik mindig. Nem tetszett a vörös nyakkendő? Keverik egy kis fehérrel, a szégyenteljes Hunyadi páncélosokéra emlékeztető egyenruhát öltenek, biztosan van 12 pontjuk is, amellyel megmentik a hazát.

Tudják mit, akkor már inkább a sötétkék szoknya-nadrág és az Előre! feliratú derékszíjgomb, mert jól emlékszem, röhögtünk rajta, nem vettünk komolyan semmiféle ideológiát, amelyet nem is nagyon erőltettek tanáraink sem. Amennyire tudom, a gyerekei sem elsősorban a Miatyánk miatt mennek a cserkésztáborba, hanem a közös programok, a kirándulások, az éjszakai riadó, az akadályverseny, a tábortűz vonzza őket.

A Pajtás újságot igenis vártuk minden héten. Volt osztálytársam, aki gyűjtötte belőle a képregényt meg a Piffet, és utálta Nagy Pistát, aki mindig megkapta Párizsból az eredetit, mégsem tanult meg franciául. Nem adta oda még kölcsönbe sem, pedig őt csak azért érdekelte, mert menő lehetett vele az osztályban.

A pajtás szó – az elvtárs gyermeki párja – persze rosszul érintett bennünket. Pedig nem az úttörőmozgalom – ez meg a munkásmozgalomra válaszol – találta ki. A Kis Pajtás 1907-ben jelent meg először, a gyermekirodalom klasszikusa, Sebők Zsigmond meg 1909-ben indított lapot Jó Pajtás címmel (a Vajdaságban még most is megjelenik egy újság ezen a néven!).

Nyilván innen vették a jó ötletet az 1946-tól 1989-ig megjelenő újsághoz. 1949 után azután a fő cél a Pionyerszkaja Pravda utánzása volt. (Ma sem csinálnák másként a kertévék: átvennék az ötletet, amely a világ legnagyobb példányszámú periodikájává tette a szovjet gyereklapot.) De a szerkesztők a hetvenes évek végére már tudták, hogy csak úgy állhatják a Füles és az Ifjúsági Magazin konkurenciáját, ha a fekete-fehérről színesre váltanak, és mindig van betevő képregény meg rocksztár-poszter a lapban.

Nem tudom, közben megmaradt-e a kulturális seregszemle intézménye is. A hatvanas években minden évben megrendezték az iskolai döntőt. Az elsőre nem mertem elmenni, féltem belesülök a versbe.


Másodszor a szavalókórusban már nem volt mitől félni. Pláne, hogy mi voltunk a kategória egyetlen indulója. De csak második díjat kaptunk, mert a zsűri szerint nem kellett volna üvöltenünk, ha már egyszer Somlyó Zoltán 1919-es Bölcsődal című versét választottuk (választotta jó magyartanárunk). De hát nem csoda, hogy megemeltük a hangot, ha az „átkozott költő” ezt adta a szánkba:

 Az úri hintó, hogyha vágtat,

már nem piszkol be, mint apádat:

s a léha nőknek csipkefodra

le nem röhög az asszonyodra...

      Álmodj szelíden, csendesen.

      Meg nem zavarhat senkisem.

      Feltámadtunk mindannyian:

      eljött a te időd, fiam!

Na mindegy, inkább kérem, nézzenek még egyszer a képre. Ugye, önöknek is ugyanaz jut eszükbe? (Most olvastam, hogy Utasi Árpinak egy fillérje sem maradt.) És ne feledjék, a szülők ott izgulnak a nézőtéren, lelkesen tapsolják a gyerekeket, a habos kakaó meg a kalács várja a versenyzőket az előadás után.