Hát nem zavartalan. A kulturális kormányzat elvonta a pénzt a filmes közalapítványtól, de úgy döntött, ha szokatlan időben is, mindenképpen megtartatja (és 70 millióval finanszírozza) a szemlét, mert ennek az lesz az üzenete, hogy a hazai filmművészetben és -iparban nincs ok aggodalomra a tervezett átalakítás miatt.

Holott az eddig ismertté vált változtatások – figyelembe véve az egyébként filmet faló köztévék egyelőre kaotikusnak látszó állapotát is – nem rendezik a mozgóképi műfajok sorsát. A fölhalmozott közalapítványi bankhiteltartozások miatt pedig hamarosan el fog dőlni, ki lesz az a producer, rendező, akit a kormányzat kiment a pénzügyi présből, és ki lesz az, akit benne hagy. Az e miatti szorongás is rátelepszik a hangulatra.

Filmek egyébként vannak. A népes kisjátékfilmmezőny felének megtekintése után azonban egyet biztosan kijelenthetünk: nem igazán tudjuk magunkévá tenni a szemle kapcsán nyomatott „idén a rövid a menő” szlogent. A művek nem „menők” ugyanis, de még csak nem is játékfilmek. Az egyik, hat darabból álló blokkból például három film iskolás helyzetgyakorlat (Dankó István–Keresztes Gábor: Nekem lőttek, Felméri Cecília: Végtelen percek, Papp Barnabás: Ásó, kapa...); kettő pedig kísérletező mozgóképi installáció, amely képzőművészeti bemutatón lenne inkább értékelhető (Igor és Ivan Buharov: Kormányeltörésben, Szabó Réka: Árnyékfilm).

Az egyetlen „kakukktojás” a blokkban – valójában az egyetlen filmes versenybe illő munka – Till Attila Csicska című opusza. Nem véletlen, hogy a jövő héten kezdődő cannes-i fesztiválra is meghívták. ­Annyi biztos, hogy van benne kraft. Feszes rendezés (Till Attila teljes joggal mondhatja magát filmrendezőnek, ez most már nem kérdés), a főszereplő, Thúróczy Szabolcs pedig remek alakítást nyújt a szadista tanyasi gazdálkodó – ­Fábri Zoltán híres, 1959-ben készült művének címszereplő figuráját kölcsönvéve, egy mai „dúvad” – szerepében, és még a tragédiát is sikerül cinikus módon megfejelni.

Azon persze lehet morfondírozni, hogy a mű nem „szép”, és nem igazán mondható etikus tanmesének, inkább durva és kegyetlen képet fest a modern, „civilizált” ember viszonyairól, a huszonegyedik századi rabszolgatartásról. Ahogy mondani szokták, a művészet nem lehet pozitív, csakis reális. Az igaz­ság még mindig keleten van.

Láttunk persze feledhető nagyjátékfilmet is (például az első filmes Vécsei Márton Diamond Clubját), amely azt legalább bizonyítja, hogy nem feltétlenül eredményez esztétikai minőséget, ha valaki magánpénzből készít low budget filmet, és abban egy igen vonzó fiatal nőt is (Tenki Réka) szerepeltet. De maradjunk még a rövidfilmeknél: Nemes Gyula Negatív magyar filmtörténet című munkájánál, amelyet a filmszemle nyitóünnepségén vetítettek. Ebben helyénvalónak érezzük a képi roncsolásokat (Buharovéknál csak modorosságok), hiszen itt kultúrpolitikai roncsolásokról van szó.

A rendező Sárától Jancsóig, Makktól Sándor Pálig sorra kérdezi az elmúlt évtizedek jeles hazai rendezőit olyan filmötleteikről, amelyek nem valósulhattak meg. Az esztéta Marx József a film elején megjegyzi, talán más magyar filmtörténet kerekedhetett volna ki akkor, ha ezek a művek elkészülnek. Lehet. De hogy jobb, értékesebb nem, az a részletek ismeretében legalábbis valószínű. (Egyik-másik terv kudarca értelmezhetetlen: például mi a csudáért nem lehetett filmre vinni Füst Milán Feleségem története című regényét?)

Mindezzel nem azt akarjuk mondani vagy sejtetni, hogy a kádári–aczéli kultúrpolitika három t-je üdvös volt. Még kevésbé, hogy a mai politika dicsőségére válik olyan filmektől önkényesen megvonni a pénzt, mint ­Fliegauf Benedeknek a cigányok elleni terrorgyilkosságokról szóló projektje. Ellenkezőleg: az utóbbi épp olyan szégyen, mint az előbbi.