Valami ok van is rá, ezt a fajta gondosságot ma már a tévében úgysem láthatjuk (már ha nem mozifilmeket nézünk a tévében), színészek, jelmezek, korhű ruhák, és egy izgalmas csavarral a korhű, hatvanas évekbeli világ festett hátterek vagy háttérrészletek elé helyeződik. Ha az a filmrendezés, hogy formai ötlettel kell sokat mesélni, az egész világ valószínűtlen voltát, laposságát, kétségbeejtő kisszerűségét kell megmutatni, akkor Török Ferenc igazán pompás munkát végzett, magasabb osztályba léphet.

Csak jó volna látni, hogy valóban oda is lép. Mert persze a filmrendezés nemcsak forma, de felelősség a történet iránt. Továbbá a színészek felügyelete, hogy ugyan már, Bálint András legalább legyen egy kicsit színészszerű, ne azt érezzük, hogy a képből kilépve máris megy vissza az irodába színigazgatni, Vajdai Vilmos legalább egyetlenegyszer az életben próbáljon meg másképp megszólalni, mint ezen az állandóan használatos generálkiábrándult hangján, mert nagyon nehéz olyan szerepet írni neki, amely pont ehhez illik. Hogy Csányi Sándor rossz, azt voltaképpen már el is lehet várni tőle, Szervét Tibor viszont elég jól vadássza le a tartótiszt szerepe körüli közhelyeket. Ennek ellenére szívesen befizetném Szervét Tibort az Ismeretlen férfi című, még csak különösebben jelentősnek sem nevezhető amerikai filmre, hogy megnézze, hasonló szerepben Bruno Ganz mennyivel gazdagabb figurát teremt, hátha ad ötleteket.

Persze nem lehet mindent a színészek nyakába varrni, a történet az, ami túlságosan karcsú, még úgy is, hogy kicsit össze­rázzák benne az időrendet, egyet lépünk előre, kettőt hátra, hogy megtudjuk, milyen kegyetlen volt a III/III-as ügyosztály, hogyan tettek tönkre szerelmeket, barátságokat, életeket, mindent. Ettől még nem lesz igazi történet, igazi emberek között, pont a hús, a vér hiány­zik belőle. Hogyan érthet­nénk meg egy barátban való csalódás súlyát, ha éppen a barátságot nem látjuk: két ember festett arccal elbékepipázik egymás mellett, nem mondanak igazán lényeges dolgokat, csak úgy elvannak. Aztán kiderül (mi már tudjuk) hogy az egyik jelentéseket írogat a másikról. Ez pont annyi, ­amennyit tudunk a kommunizmus kegyetlenségéről, hogy a hatalom a bizalmas viszonyokat kezdte ki, beszivárgott a repedéseken és szétrohasztott mindent. Tudjuk, de átélni így nem tudjuk. Megérteni besúgót és besúgottat, fölfogni, mit miért tettek, tudni, hogy nekünk mit nem szabad tenni – ehhez ettől a filmtől nem fogunk segítséget kapni.

Attól még lehetne helye a nap alatt, de nem a moziban. A tévében persze, de nem film gyanánt, hanem valamelyik dokumentumcsatornán, ahol azt mutatják, hogyan lőtte le Wyatt Earp a Clantonokat Tombstone-ban, vagy miképpen is történt a mészárlás ­Wounded Knee-nél. Örülhetnénk is, hogy ez már a múlt, a szemtanúk is csak homályosan emlékeznek, felszínes színdarabokat és forgatókönyveket írnak. Csak a vén kacér nem felel, hová tevé boldogtalan fiait.