Nem csak erőszakolt üzenet
Rodcsenko és kortársai - ez az alcíme a budapesti Art Fair kísérőrendezvényeként tető alá hozott kiállításnak a Műcsarnokban. Ez az első alkalom, hogy a konkrét műkereskedelemtől független, komplett tárlattal jön a művészeti vásár, amely egyébként többnyire kortárs alkotók munkáit kínálja. A kiállítás ehhez képest jó kis ellenpont: a múltba néz. Az 1920-as és 1930-as évek orosz, illetve hát szovjet fotográfiájáról ad gyors áttekintést. Az optimizmus kora - ez meg a főcíme a 77 mai nagyítást bemutató válogatásnak.
A húszas-harmincas évek valóban az optimizmus kora volt: az 1917-es októberi forradalom tényleg új rendszert szült. Az új szisztéma tetején állók pedig remekül megérezték, hogy a forradalmi eszméket nem elég gyártani, el is kell juttatni azokat a széles néprétegekhez, erre pedig nyilván a propaganda a legmegfelelőbb eszköz. A hangzatos bolsevik jelmondatok úgy vonzották a korszak fiatal alkotóit, mint százas körte a napra törő rovarokat: az értelmiségiek jó része valóban hitte, hogy az új irály szellemében kelt munkáival a magasabb rendű szoc. társadalmat építi.
Alexander Rodcsenkóról például a teremben sugárzott egyik rövidfilmből megtudható, hogy tényleg hitt az újonnan alkotott formák emberformáló erejében. Hitte, hogy a konstruktivista alkotások, készüljenek bármelyik műfajban, csak hasznosak lehetnek. Azzal, hogy bekerülnek az emberek mindennapi életébe, átalakítják életszemléletüket, így jobban tudnak majd a jövőre koncentrálni a munkások. Ahelyett, hogy a rendszer szempontjából átkos múltba révednének.
A kiállítás a húszas-harmincas években működő három fotográfiai irányzat legfontosabb alkotóit hivatott bemutatni. A festői fotóművészetet főleg Alexander Grinberg munkáin keresztül. Ő és „iskolatársai" - tudjuk meg a kísérőfüzetből - rendesen megkapták a magukét a kor kritikusaitól, miszerint műveikkel a burzsoá ideológia továbbélését szolgálják. Azt mondjuk nem tudom, mennyiben szolgálja a burzsoáziát például A mozgás művészete, Vera Maja műterme című kép, amelyen, no né‘: félmeztelen testek táncolnak. Szerintem egyszerűen csak hihetetlenül jó a fotó, a kompozíció.
A második irányzat, az új szovjet fotóriport műfaját Arkagyij Saikhet, Emmanuel Evzerikhin, Mark Markov-Grinberg, Georgij Petrusov, Jevgenyij Khaldei és Ivan Sagin képei reprezentálják. A lapok fotósai hitték, hogy a harc fontos szereplői. De a fotókat nézve kiderül, hogy a mesterség, a formaérzék nem tűnt el a szándék megett: Saikhet Atlétalányok a Vörös téren című fotója 1924-ből egyenesen letaglózó, pedig semmi különös, csak ami a címe + egy edző. És mégis. Ahogy, ugyancsak Saikhet gépéből, az Ifjú kommunista a papírgyártó gép kerekénél is az. Vagy A vörös csillag felhelyezése a Kreml tetejére. Grinberg, 1935. Fontos pillanat, jól elkapva.
A harmadik irány a konstruktivista fotográfia, amelyet most Rodcsenkó mellett Borisz Ignatovics, Elizaveta Ignatovics és Michael Prekhner képvisel - a legnagyobb felület persze a kiállítás névadójáé. Aki a húszas évek legelején felhagyott képzőművészeti próbálkozásaival, s csak ekkor kezdett fotózni, új képi nyelvrendszert alakítva ki. Nem mindennapi alulnézeti kameraállítások, a szokványossal szembemenő vágások, átlós kompozíciókkal való munka, az apró részletek felnagyítása, kiemelése - dióhéjban. Legyen az egy Majakovszkij- vagy egy Arszejev-portré, egy sportolói díszszemléről, kürtön játszó úttörőről vagy egy tüntetésfotóról készített felvétel, Rodcsenko abszolút mestere volt eszközének: a fényképezőgépnek.
A propaganda nem csupán erőszakolt üzenet. Ha csak az lenne, egyáltalán nem tudna hatásos lenni. Ha valaki eddig ezt gondolta, nagyot néz majd a Műcsarnokban, mert megint kiderül: esztétikailag releváns műveket is jócskán kitermelt a korszak.
