Nem bánt a bácsi?
A razzia szó az arabból jött, az iszlám hódító háborúk szakszótárából emelkedett ki. Régebben rajtaütésszerű, bekerítő katonai hadműveletekre is használták, azután leszűkült a jelentése azokra a nagyszabású rendőri akciókra, melyek során az adott helyen és időben befogható nagyobb emberhalmazokat vizsgálják át egyedről-egyedre.
Amint Budapest nagyvárossá nőtt, jól elszaporodtak benne a razziák is. Ezzel járult hozzá a rendőrség a hajléktalanok, a szegények bajainak tetézéséhez a XIX.-XX. század fordulóján. A rendőrség „napról-napra elküldte legényeit a menhelyekhez, és ott »razzia« cím alatt befogdostatta az ott éjjeli nyugvóhelyet talált szegény embereket” – írta a Budapesti Hírlap. A Népszava és abban is kivált Rudnay Béla rendszeresen fölszólalt a rendőrség és a csendőrség brutális akciói ellen: „Hát azt tudjátok-e, hogy mi az a »razzia«?
Embervadászat! A mai társadalom szociálpolitikájának egy más formában való megnyilatkozása... Egy vagy több szakasz rendőr elindul, minden kopott kabátú, éhes kinézésű embert összefog. Azután mint egy csordát betereli a kapitányságra, hol a rendőri igazságszolgáltatás ül felettük ítéletet. Minél éhesebben, minél rongyosabban néz ki valaki, annál többre ítélik el... a rendőrségnek fényes ötlete volt a napokban. Úgy gondolkodott, hogy a népkonyhákba csupa rongyos és csupa éhes ember jár: ott kell embervadászatot tartani. ”. (Minderről l. részletesen Dömsödi Balázs: Menhely és razzia c. írását.
A razziázás aranykora volt a nyilas uralom, amikor a gonosz zsidóktól és hazaáruló bújtatóiktól igyekeztek megtisztítani a fővárost hazafias tömeggyilkosok.
A következő aranykor a forradalom után jött el. A megtorlás és megfélemlítés csúcspontján, 1957-1958-ban egymást érték a nagyszabású közbiztonsági akciók, melyekben a honvédség és a munkásőrség is részt vett. Egy korabeli belügyi jelentésből idézünk: „monstrerazziákat tartottunk a bujkáló ellenforradalmi elemek, a szökött rabok és a fegyverrejtegetők felkutatására. Pl. a Budapesti rendőr főkapitányság március 15-t megelőző héten 3-4000 beosztott részvételével razziát tartott az I., II., XI., XXII. és más kerületekben is. Április 4-ét megelőző időkben az ország területén összesen 709 alkalommal razziáztak. A bűnügyi vonatkozású preventív intézkedések ugyancsak jó hatással voltak a becsületes dolgozókra. Általános tapasztalatunk, hogy a razziák során egy-két esettől eltekintve nem vették zaklatásnak az igazoltatást és megértették, hogy az intézkedések elsősorban a dolgozók érdekében történnek. Az igazoltatott személyek e véleményüknek több esetben kifejezést is adtak. /.../ A dolgozók zöme helyesli a preventív őrizetbe vételeket, sőt olyan kijelentések is elhangzottak, hogy ’kár velük szemben ilyen humánusan bánni, mert ezek a személyek októberben nem voltak ilyen jószívűek’”.
Humánusan és preventíve azokat vették ekkor őrizetbe, akiket semmivel nem tudtak megvádolni, de feltételezték róluk, hogy március 15. vagy április 4. alkalmából esetleg kifejezhetik véleményüket a magyar szabadságról.
És akkor most ugorjunk előre egy nagyot a nyugodt kádári békekor közepébe, amikor fotónk készült.
A Népszabadság riportere 1981. július 10-én a BRFK fiatalkorú- és gyermekvédelmi osztályának eligazításán kezdi a napot. Ha nem ülne ott néhány egyenruhás, bizony azt hihetnénk, mint írja, hogy egy iskola tanárijában ülünk, a gyermekeket féltő tanerők között. Az alosztályvezető ismerteti az aznapi akció célját: „kiszűrni a fővárosi közterületekről a közbiztonságot és közízlést sértő magatartású ifjakat, gondoskodni arról, hogy az otthonukból elcsavargó gyermekek és fiatalkorúak mielőbb visszataláljanak a szülői házhoz.” (Sáfrán István: Ácsorgók, csatangolók, céltalanok, Népszabadság, 1981. július 16.) Így kapcsolódik össze a csellengőkkel kapcsolatos feddhetetlen szolgáltatás a hatalom ízlésétől való elhajlás semmilyen törvénnyel alá nem támasztott kriminalizálásával, a párthatalom kiterjesztésével a magánéletünk fölé. Ezúttal is preventív jelleggel persze, mivel „az alkalmi kéregetéstől az utca járókelőjének megbotránkoztatásán át igen rövid az út a garázdaságig vagy a tulajdon elleni bűncselekményig”.
A kívánatosnál nagyobb hangerőt közbiztonsági veszélyforrássá emeli a nép autentikus szava. A Blaha Lujza téri aluljáróban „egy kisebb csapat nagyhangú fiatal riasztja magától a felnőtteket. – Végre! – Mordul bosszúsan egy javakorabeli férfi, amikor... megkezdik a társaság igazoltatását... A járókelők szemlátomást szívesen fogadják az intézkedő rendőröket.”
A razzia a Vidám Parkban folytatódik, ahol „igen szép számmal lebzselnek a különféle nevelőotthonokból ’megpattant’ ifjak”. Itt készült, a dodzsem csarnok előtt a képünk. A két leány négy szeme némi szorongással vegyített, várakozó bizalommal veti sugarát az igazolványon is átlátó rendőr arcára. Mintha éreznék, amit mi a fotót készítő kollégánktól, Boros Jenőtől pozitíve tudunk, hogy ezen rendőr felsőfokú pszichológiai végzettséggel rendelkezik!
Ilyen volt a Kádár-kori razzia, amikor nem éppen brutális cigányellenes akciókat fedett, vagy nem a demokratikus ellenzék találkozóhelyeit tette tönkre naponta ismétlődő karhatalmi megszállással.
A rendszerváltásig a razziázó vagy bármiző rendőrök jogállami korátokat nem ismertek. Ma már elvileg ismernek. Gyakorlatilag alig. A Rendőrségi Törvény csak meghatározott célhoz kötötten engedélyezi az igazoltatást, a ruházat, a jármű átvizsgálását, razzia elrendelését, de ezt a célt a törvény 29. § (6) és 30. § (3) bekezdése (az európai demokráciákban szokásos formulákkal ellentétben) olyan lazán határozza meg, hogy azzal bármilyen akciót törvényesíteni lehet.
A pártállam szolgálatában edződött Pintér Sándor rendőrsége razziázik is veszettül. A közelmúltban volt biciklis razzia, menza razzia, sziget razziák (nemcsak a Hajógyárin, hanem a Margiton is); hatalmi demonstrációként razziáztak húsvétkor az ellenzéki fellegvárnak nyikvánított Sirályban (amit még Tarlós István is túlkapásnak minősített), nemrég pedig Ozorán. A rendőrség, mint egy évszázaddal ezelőtt, ma is szenvedélyesen vegzálja a hajléktalanokat és az ingyenkonyhán sorban álló éhező embereket.
Márciusban a rendőrfőkapitány "fokozott ellenőrzést" rendelt el július végéig (!) az ország egész területére (!), hogy bárkit, bármikor, indoklás és jogorvoslat lehetősége nélkül átkutathassanak és megmotozhassanak. Ezzel nagyjából visszaestünk a Kádár-kori "jogbiztonság" szintjére. Augusztus tizenegyedikén hatalmas razziát rendeztek kilenc pesti kerületben tömeges motozással egybekötve, amire a BRFK semmilyen érdemi magyarázatot nem adott, s melynek hasznát és értelmét a szakemberek sem tudták fölfedezni.
„...a jogbiztonság követelményét sértő szabályozás miatt könnyen előfordulhatnak tömeges alapjogsérelmek, mert a fokozott ellenőrzés alatt foganatosított rendőri intézkedések nagyobb eséllyel sérthetik az állampolgárok emberi méltóságát és magánszféráját, valamint a tisztességes eljáráshoz való jogukat”. Ez áll a Helsinki Bizottság júliusi közleményében. A Helsinki szakértői már rég kielemezték, miért és mennyire alkotmányellenes a razziák szabályozása Magyarországon, és kezdeményezték a Rendőrségi Törvény vonatkozó paragrafusainak alkotmánybírósági felülvizsgálatát. Ha sikerrel járnak, akkor a következő alkotmánymódosítás ki fogja mondani, hogy a razzia elszenvedése csorbíthatatlan állampolgári jog és kötelesség.
