Ha a magyar történelmet a Biblia szemüvegén keresztül próbálom nézni, szinte csupa csapás és átok az összefüggő elbeszélés. Mi lehet az oka? A szentírás alaptétele, hogy a bálványimádás miatt szakadnak ketté a nemzetek. S ez az idol nemcsak kő és fa csinálmány lehet, hanem lehet elvont dolog is, mint a hatalom vagy a mammon túlzott tisztelete. Ilyesmi. De pontosan csak az égiek értik. Mindenesetre most sem egy sikerszéria sodrában hajózik a nemzet, az fix. Ezeket írom a naplómba, amikor megjön a reggeli hírek. Támogatásmegvonás, stb. Elzárom a rádiót. Inkább az álmaimra reflektálok.

Az első gondolatom reggel az Úr. Vajon mit csinál most Isten? Lehet-e még kegyelmet venni tőle vagy már bezárt a menny boltja? Elismerem, hogy van bennem egy istenalakú hiány, nagyon jó volna, ha betöltené az, ami pont oda illeszkedik. És ne más akarna oda benyomulni erőszakosan. Mondjuk a keserűség, cinizmus és egyebek. Ma reggel is könyörögtem az égiekhez Jeruzsálem békességéért. A kedvenc városomért. Meg ezért az országért is szoktam imádkozni. A magyarért.

Vajon hogyan látja az Úristen a mi Nabukodonozorunkat? Van e Nála esélye ennek a nyakas kálvinistának, hogy bölcsességet kapjon, onnan fentről? Vagy olyan lesz, mint Belsazár, akinek a Mindenható felírta a falra, hogy megmérettél és kevésnek találtattál? Vagy megtér végre? Olyan korszak van, amikor megengedi Isten a gonoszok megbüntetését. Az igazak pedig próba alatt vannak, de egyszer csak fejjé teszi őket a teremtő. Nem kell szégyenkezniük a várakozás látszólagos értelmetlen volta miatt, hanem bumm! A Jézus Krisztusban bízók hirtelen: balra el! De ne vágjunk a dolgok elébe. Önáltatásból jeles a magyar mentalitás.

Most azonban vége lehetne a dolognak, új élet lehetősége adatott a bűnök részleges megvallása után. Tudtak-e élni vele? Nem. Mire ezeket végiggondolom, felforr a kávévíz. Lemegyek kifliért, megkenem májkrémmel és becsomagolom a kockás szalvétába. Öntök teát egy félliteres pillepalackba a nejemnek. Ő zuhanyozik, közben énekel, ötven fölött is csinos, harmincötnek néz ki. Jézusról szól a dal, bennem mindig elindít egy képsort. Jézus tenyerébe vagy csuklójába verik a százas (vagy ezres) szeget és közben azt mondja: Kántor Zsolt, ezért nem kell neked szenvedned, mert én most ezt elviselem helyetted.

És boldoggá teszi, hogy engem megmenthet. Szinte hihetetlen, de elfogadom. Persze ez giccses, de el kell hinnem valahogy. És sok esetben a panelek és a sztereotípiák a legmegfelelőbb támaszok a nyelvi „tehetetlenség” pillanataiban. És szeretnék valóban abból a vérből legalább egy cseppet a létezésemre csöppenteni, hogy védjen engem az ellenség haragjától. Azzal töltöm a délelőttöt, hogy Jézus Krisztus szavait keresem a négy evangéliumban. Miket mondott, amikor a kereszten volt? Atyám, bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek. (Igen, sokszor még ma sem tudom. Ők, a hatalmon levők vajon tudják?)

Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban. (Latrok vagyunk mind, nem vitás.) Szomjúhozom. (Én is az életerő szellemet akarom meginni ma is!) Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engemet? (Minden nap eláruljuk és elhagyjuk, aki nekünk a legkedvesebb. Ez a bűnbeesés óta a lélek kockázata. Mert félünk bevallani a gondolataink.) És mi nem is a mások vétkei miatt kerülünk szorult helyzetbe. Sokszor elesünk, de felkelünk és megyünk tovább. Elalszunk, fölébredünk. Ez talán a legnagyobb csoda.