Amikor nem az eszéért, akkor nyilván a szívéért szeretjük Nádasdy Ádámot, és azért lehet is. Szeretni vagy akár irigyelni, hogy olyan pirulatlanul szerelmes természetű. Tudja, hogy aki szeret, az mindig hátrányban van azokkal szemben, akik nem szeretnek, de akkor is szeret. Minden oka megvolna arra, hogy megjátssza magát, egyrészt költő, másrészt tanár, mindkettő szerepfoglalkozás, mindkettő arról szól, hogy valaki kinyilatkoztat, a hallgatók és olvasók meg csodálják. Mielőtt igazán csodálni kezdhetnénk, Nádasdy Ádám gyorsan szerelmet vall minden egyes hallgatójának és olvasójának, amitől magunkat érezzük a teremtés koronájának. Ha ez az ember így oda van értünk, ilyen szorgalmasan próbál minket a maga oldalára fordítani, akkor nyilván a mi szívünk, eszünk akármink a csodálatos.

Ha nem az eszéért, és tegyük fel, nem is a szívéért szeretnénk, akkor mondok még egy lehetséges okot. Most olvastam a könyvében, viszonylag az elején, amikor a meleg büszkeségről ír. Hogy az egész félre van fordítva, a pride szót nem kellene büszkeségnek fordítani, inkább csak arról van szó, hogy a melegek vállalják magukat, legalább egyszer egy évben. De nem kell büszkének lenni rá, ahogy nem büszke az ember a hajszínére vagy a 44-es lábára sem. Kicsit már itt is inog a gondolatmenet, hiszen vannak, akik büszkék a hajszínükre (talán a 44-es lábra kevesebben), de a gondolatmenetet maga Nádasdy dönti romba, amikor elmondja, hogy a gay pride az amerikai polgárjogi mozgalmakból ered. A feketék kiabálták, hogy büszkék a bőrszínükre. Csakhogy afroamerikainak lenni az nem olyan, mint melegnek, nem lehet titkolni, nem lehet szemérmesen nem venni észre, mindenki látja, aki szembejön. Olyan a világ, hogy el kellett dönteni, hogy ez szégyen vagy büszkeség. Ha az utóbbi, akkor valóban büszkeség, nem egyszerűen vállalás.

Mire eddig jutunk az olvasásban, már éppen igazat adnánk Nádasdynak, tényleg mi vagyunk okosabbak nála, amikor beleszaladunk az íráshoz biggyesztett utóiratba, ahol másik úton haladva ő maga mondja, hogy valószínűleg nem volt igaza, amikor a cikket írta, mégis a Meleg Büszkeség a helyes fordítás. De emiatt még nem vette ki a könyvből ezt az írást, nem tagadta le, nem dolgozta át. Kiegészítette, belátta és ismerte. Ezt is vállalta. Szóval: ha esetleg nem a szívéért, nem is az eszéért, nem a verseiért, akkor szerethetjük ezért is. Hogy folyton van mit tanulni tőle.