Nehéz ipar Dunaújvárosban
A Nehéz Ipar című kiállítás elsődleges művészettörténeti célja az, hogy újra összegyűjtse és korabeli dokumentumok (meghívók, plakátok, fotók, filmek) segítségével kontextualizálja a legendás, 1989-es Kék Acél kiállítást, amely a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóházában jött létre Gábor Imre, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Julius Gyula, Kicsiny Balázs, Kungl György, Thomas Mulligan, Sugár János és a Hejettes Szomlyazók részvételével.
A lehető legegyszerűbben kifejezve: a Nehéz Ipar a Kék Acél rekonstrukciója. Ekként egy jelentős és sokak által fontosnak tartott kiállításnak állít emléket, amelyre ma úgy emlékszünk vissza, hogy a rendszerváltás korának képzőművészetéről (illetve annak egy részéről) adott reprezentatív áttekintést. A helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb. A Nehéz Ipar maga nemcsak emléket állít, de emlékezik is. Nem annyira rekonstruál, mint inkább újraalkot, hiszen a rendelkezésünkre álló tér egészen más, mint az eredeti, a Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóháza, és a művek egy része nem is maradt fenn az utókorra, továbbá a válogatás pontos koncepciója sem ismeretes. Annyit tudunk, hogy a kiállított műveket a kiállítás rendezője, Török Tamás Július Gyulával és Kicsiny Balázzsal együtt válogatta össze, és egyéni tárlatok sorozataként installálta. A cím pedig a klasszicista architektúrájú ózdi Kék Acél Étterem emlékét őrzi, melynek romos épületében Török 1997-ben egy kiállítást is rendezett Fekete Mosogató címmel.
Az 1989 óta eltelt évek során több ízben is felmerült a kritikában és a művészettörténetben, hogy a Kék Acél kiállítói valamiféle koherens csoportot képeztek volna, sőt egyfajta generációt is alkottak, melynek akkori művészi tevékenysége mára feledésbe merült, miközben talán éppen ők voltak azok, akik a leginkább reflektáltak a rendszerváltás korának kulturális, társadalmi és politikai folyamataira. Ennek azonban korabeli, írott nyoma nem maradt fenn, sem kurátori, sem pedig művészi statement formájában. A művészek egy része nem is gondol a Kék Acélra „igazi” csoportként, sőt a kiállítás „szellemiségéről” is eltér a véleményük, az viszont tény, hogy a művek között rengeteg az áthallás. A kiállítás újjáépítésével, valamint a kritikák, a dokumentumok és az eredeti fotók kiállításával így az a cél, hogy újra láthatóvá tegyék a műveket, és jó húsz év távlatából ismét elgondolkozzunk azon, hogy miként és mennyiben jelenítették meg azok a szocializmus „posztszocialista” szellemét.
A földrajzi és a történelmi koordinátákon túl nehéz lenne pontosan megfogalmazni, hogy mi is az a posztszocializmus, vagy milyen is egy posztszocialista kultúra. Mindenesetre a Nehéz Ipar alapján annyi biztosnak látszik, hogy egyik sem 1990-ben kezdődött el, de még csak nem is a legendás 1989-es évben, a művek egy része ugyanis a nyolcvanas évek második felében készült. Politikai értelemben 1990-től kezdve beszélhetünk posztszocializmusról, de vajon mikor kezdődött el a szocialista kultúra kritikája, vajon mikor vált egyértelművé, hogy a kommunizmus és a szocializmus ígéretei, célkitűzései utópikusak, működésmódja pedig maga a megtestesült negatív utópia? És vajon milyen szerepet játszott ebben a vizualitás? Mi történt például a szocialista kultúra allegorikus képeivel és szimbolikus figuráival a nyolcvanas években, az olvadás idején? Szándékai szerint erről szól a Nehéz Ipar az ICA-D-ben