Akkor írta Szép a napnak szóló újságirkafirkákat, midőn az Andrássy utat keresztezte még a Gyár-utca, mára részben Jókai-utca, részint Liszt Ferenc-tér (ahol főbérlett, ha éppen nem járt ágyra). A Margit-híd pesti hídfőjénél üres telken katonák gyakorlatoztak. 100 éve, szabatosabban 113 éve gyűjtetett össze a Franklinnál a naphoz szóló semmiségek csokra. És ezen irkafirkák időt állóan remekművek. Címként is gerincén viseli a kötet: Irkafirka.

Midőn írta volt tárcáit, még kalamárisba mártogatta metszett tollhegyét, ahelyett, hogy írásra használt szerszámát villanyos konnektorba dugta volna bele szertekalimpáló mondatokkal próbálkozó, előre gyártott, félig főtt mondatokkal, henye-hunya, fogalmazás gátló szerekkel töltekező szerkesztő úrként.

Mit akart Szép olvatag pillanatfelvételeivel? Megírni tárcáiban a nevetségesen keserű világot? Megjavítani a részvétre csikorogva hajló ridegszívűeket? Jobbá reparálni a társadalmat? Fölmutatni gyermeki érzékenységű könnyeit az elesettek iránt? Esetleg megcélozni az irodalmilag olyannyira romlékony halhatatlanságot? Esetleg kandírozottan irodalommá spájzolni kis hangulatokat, illanó semmiségeket?

Sem, sem, sem, sem, sem. Egyáltalán nem egyiket sem,
Megjobbítani az embereket talán? Még mit nem, belenyomakodni idegen életekbe. Ugyan. Jóságot hinteni az olvasóknak? De hát Szép nem imádságos tisztelendő volt, hanem újdondász, egy szerkesztő úr. Mi végre hát a robotos papírpiszkítás?

Pénzt akart. Felvenni a kasszánál a heti honoráriumot. Sörre, feketekávéra, virágra kis nőknek, konflisra, egyszóval: életszükségletekre.

Teljesíteni tisztjét, hogy megragadó semmiségekkel kösse le néhány illó percre olvasói figyelmét. Ha már pedig írásnak adta pénzkeresetből az emlékezéseit, szabatosan emlékezik, tisztán ír, nem keresi a poézist, csak költői, mint a szoros megfigyelések rendszerint.

Szép szellemes. Nem hetykén szellemes, mint Molnár Ferenc, vagy Gábor Andor. Szinte véletlenül szellemes. Csak úgy fordul szava, hogy csattanjon. De szemérmesen, nem mondat végén, csupán elbujtatva a bekezdés közepibe, amúgy mellékesen szellemes. Tárcái sem durrannak a legvégén. Elolvadnak a nyelvünkön, mint egy jó íz. Nem történeteket beszél el. Sem anekdotokat. Mindössze papírra mereng, odasóhajt egy leheletnyit, de nem szociális érzékenységből, mindössze embertársi érzületből.

Kifelé menet az életből, valamikor az ötvenes években Szép Heltai Jenőéknél ebédezett. Letrenclizett zakójáról étlapszerűen lenyomozható volt, mit evet jótékonysági konyhákon, mivel kedveskedtek ínyének hajdani hívei. Mit étkezett egyáltalán a közelmúltban. Amikor elment, Heltai megkérdezte feleségét: Lilla, ha megöregszem, én is ilyen leszek?

Szép ekkor lehetett úgy 69. Heltai 82.

Szép Ernő korán öregedett, mivel sokáig őrizte gyermekségét.

Nagyságos asszony, ah, olvadozom.