Az angolmánia álcaként, fedőtörténetként szolgált Karlheinz Schädlich számára. A 2007 végén öngyilkosságba menekült történész negyedszázadon át az egykori NDK híres-hírhedt állambiztonságának, a Stasinak önkéntes és fizetett besúgója volt. S nem csak a kommunista rezsimmel szembenálló értelmiségiek, művészek, illetve neves nyugati személyiségek, például az irodalmi Nobel-díjas Günter Grass után spicliskedett. Öccséről, Hans Joachim Schädlich íróról, annak családjáról is rendszeresen jelentett.

- A sokktól először elbőgtem magamat. Aztán tehetetlen düh lett rajtam úrrá. Az érzelmek úgy kavarogtak bennem, mintha hullámvasúton robogtam volna - idézte fel lapunknak adott interjújában Susanne Schädlich azt a napot, amikor 1992-ben szülei­től megtudta: a minden gyanú felett álló kedvenc nagybácsi a Stasi „téglája" volt. Hans Joachim Schädlich a róla vezetett titkosrendőrségi aktatömeg tanulmányozása során szembesült azzal, hogy a Stasinál először egy szökési kísérlet beköpésével bekopogtató bátyja folyamatosan „beszámolt" róluk a keletnémet belügyi szerveknek.

Másfél évtizeddel később a szolgálatból 1989 decemberében, a berlini fal leomlása után elbocsátott Karlheinz Schädlich egy berlini parkban főbe lőtte magát. Temetésére az elárult családból senki sem ment el. - Először úgy gondoltam, meg kéne végre békélni vele. Aztán rájöttem, még­iscsak egy erkölcsi nulla volt. Alávaló módon viselkedett velünk szemben. A sajtó egy része is ellenünk fordult, mintha mi kergettük volna Karlheinzet a halálba azzal, hogy nem bocsátottunk meg neki - mesélte Susanne Schädlich, aki gyász helyett megírta a Schäfer fedőnevű nagybácsi-spicli történetét. Az Immer wieder Dezember - Der Westen, die Stasi, der Onkel und ich (Újra és újra december - a Nyugat, a Stasi, a nagybácsi és én) címmel megjelent, Németországban nagy sikerű regényről a 45 éves szerző a budapesti Goethe Intézetben beszélt.

Susanne Schädlich eredetileg a hidegháború idején a családjukkal az egykori NDK-ból az NSZK-ba emigrált gyermekek történetét akarta megírni. Maga is ilyen sorsot élt át: tizenkét évesen került a képletesen a berlini fal keleti oldaláról a nyugatira. - A szövetségi köztársaság, de az ott beszélt német is idegen világ volt számunkra. Nem tudtam gyökeret ereszteni, egészen Los Angelesig „menekültem", hogy ezt a kettős hatást valahogy feldolgozzam - fejtegette a szerző, aki a University of South ­Californián germanisztikát tanult és tanított, majd az ezredfordulón visszaköltözött az újraegyesített Berlinbe. Szavai szerint a Spree-parti metropolis tíz év NDK, 12 év NSZK, 12 év Amerika után az identitását meghatározó negyedik mozaikkocka.

Első regényéhez Schädlich végigolvasta a megbízatása miatt sokat utazó, a kádári Magyarországon is gyakran megforduló, a többi között Dalos Györgyről jelentő nagybátyja állambiztonsági anyagát. Döbbenten tapasztalta, hogy fél évvel az NDK-ból való kiutazásuk után a Stasi azzal bízta meg „Schäfert", próbálja őket minden erővel visszacsábítani. - Kísérteties volt olvasni az aktákat. Főleg a szövegek személytelensége miatt, ahogy emberekből ügy lett, ahogy „meg nem semmisítendő elemekké" degradáltak minket. A Stasi rémisztően közel volt a családomhoz - mesélte az írónő. A regényt szándékosan személytelen, száraz stílusban írta meg, ezzel is érzékeltetve, nem egyetlen família történetéről van szó.

Bár Németország jutott a legmesszebb a kommunista múlt feltárásában, Schädlich számára a téma nincs lezárva. Az áldozatok miatt még nagyobb nyilvánosságot követel, dühítik az ügynökügyek eltussolására tett kísérletek.

Az amerikai angolból sokat fordító szerző azt mondja: az állambiztonsági dossziék groteszk módon segítettek felszámolni az emlékezeté­ben keletkezett fehér foltokat. A diktatúrából a demokráciába vivő „belnémet emigrációját", majd Los Angeles-i éveit megírta nemrég kiadott második regényében (Westwärts, soweit es nur geht - Nyugatra, amennyire csak lehet). Amerikában megtanulta, sohasem szabad feladnia a küzdelmet. Mégis bizalmatlanul, szkeptikusan szemléli a világot. Mert elárulták.