Valamiért azt hittem, hogy A nagy duett utolsó adására eljutnak arra a szintre a zsűritagok és műsorvezetők, hogy nem teszik szóvá Cooky nevű kollégájuk erős francia akcentusát, de sajnos túlbecsültem őket. Az érdekes ötletből kifolyólag rózsaszínbe öltöztetett Szulák Andrea még lőtt egy kollegiális petárdácskát a szomszédja felé, amit csak azért nem értek, mert Cooky nyilvánvalóan nem a zenei szakértelme, hanem az akcentusa miatt került a műsorba, továbbá, ha valaki elképzeli Andrea asszonyt a francia tévében (tudom, hogy elképzelhetetlen, de mégis), nyilván azt is kénytelen hozzá képzelni, mennyire csendesen viselkedne hasonló helyzetben.

Nem mintha azért ülnénk a tévé előtt, hogy rosszul érezzük magunkat. És nem is kell feltétlenül szenvedni, világos, hogy a műsor fárad, de vége is van, több mint két hónapon át volt sokak közös vasárnap estéje, betöltötte a hivatását. Nevettünk velük és nevettünk rajtuk, ebből a szempontból számomra Hevesi Tamás volt a kedvenc, vagy önmagától meghatottan törölgette a könnyeit, vagy mint az őrült, letépte láncát. Állandóan lelki állapotban volt, arcáról leolvasható volt, hogy a legenyhébb kritika is fájdalmasan érinti, ezért néha olyasmiket mondtak neki, hogy ilyen énekest még nem hordott a hátán a föld, amitől viszont zavarba jött. Mintha egy öreg és kiszámíthatatlan gyereket próbálnának kezelni dádával és cukorkával, és nem is sikertelenül.

Mindig azt mondták, ez nem egy verseny, inkább egy nagy buli, de nekem inkább egy nagy napközi maradt, a szokásos renitensekkel, Berki Krisztiánnal és Kucsera Gáborral, és ahogy az lenni szokott, amint az egyik hátramozdító kiesett, a másik rögtön abbahagyta az ellenállást, és Kucsera az utolsó adásokban már igazán szorgalmas nebulónak mutatkozott, ugri, bugri és felsőtest. Menet közben kihullottak a stréberek is, pedig addig is elmentek a stréberségben, hogy Rubint Réka annak is tudott örülni, hogy ő esett ki és nem a házastársa – szerintem még igazat is mondott. Maradt a szép lány, aki nem élt vissza a maga szépségével, és maradtak az ügyesek, tulajdonképpen tökéletesen funkcionált a műsor életmodellként is, nem mintha ezt erőltette volna bárki.

Nem hinném, hogy szét kellene okoskodni a történteket, A nagy duett egyszerűen bejött. Nem először, és talán nem is utoljára, bár biztos, hogy egyre nehezebb folytatni a sorozatot. Így is adott amolyan ki hitte volna-élményt, elsősorban Pachmann Péternek köszönhetően, aki vastagnyakú hírolvasóként nyilván nem tudott annyi közszeretetet begyűjteni az évek során, mint most kilenc hét alatt. Közben megtették, amit népnevelésként elvárni lehet egy kereskedelmi műsortól, Peter Srámek énekelte a Magyarországot, és sajnos nem énekelte el szlovákul a Sandokant, pedig lett volna rá lehetőség.

Így csak az emlékezet rövidségén csodálkozhatunk, hogy a Sandokant Neoton-számként konferálták föl, a Kung-Fu Fightingot pedig a Kung-Fu Panda című film slágereként, ennél mindkét dal bonyolultabb történetű. Számomra mindig meglepetés, hogy a Zene, az kell című dal mennyire tartja a mély és finom sláger szerepkört, miközben két összefüggő sort nem tudok fölfedezni a szövegben. De ez sem panasz. Elegáns, lendületes volt a műsor, nagy díszletekkel, szorgos tánckarral, és ha valamit nem értek, az annyi, hogy ha csak egy szobrot kapott a győztes páros, vajon melyikük viszi haza a trófeát. 

A nagy duett – TV2