Alig lehetett beférni Nádasdy Ádám költő, műfordító, egyetemi tanár új szellemiségű Dante-fordításkötetének bemutatójára ma a Millenáris Park Supka Géza-termében, ahol több mint háromszázan hallgatták Turi Tímea és Szörényi László beszélgetését a Magvető Kiadó szerzőjével.

Mint lapunkban korábban beszámoltunk róla: Nádasdy annyira modern felfogásban fordította le Dante Isteni színjá­tékát, hogy a könyvfesztiválra időzített, mind a három részt tar­talmazó munka az év egyik irodalmi szenzációjának ígérkezik. Az új szellemiségű fordítás lényege, hogy elsősorban szöveg- és gondolathű. Nádasdynál a Színjáték – az eredetivel ellentétben – nem is rímel. A fordítónak az volt a célja, hogy Dante műve magyarul ne csupán szépen zengjen – ahogyan azt a legismertebb, Babits Mihály-fordításban ismerjük –, hanem világosan is szóljon a mai olvasóhoz. 

Turi Tímea kérdésére, miszerint az 1300-as években keletkezett mű mennyiben aktuális a számára, Nádasdy Ádám azt válaszolta: nem tudja, hogy az aktuális szó használata egyáltalán helyes-e Dante grandiózus költeménye esetében, elvégre egy klasszikusról van szó, amely ma sokaknak már attól is érdekes, hogy az elmúlt századokban sokak számára olyannyira érdekes volt. Mint fogalmazott, a turisták is oda szeretnek menni, ahová a többi turista megy, s így van ez a klasszikus irodalmi művekkel is.

Arra a megjegyzésre, hogy a munka során minden fordító borotvaélen táncol, hiszen az eredeti szövegből valaminek mindenképpen el kell vesznie, amit nem lehet a legtökéletesebben lefordítani, a költő azt válaszolta: úgy érzi, a tánc sikerült a borotvaélen, hiszen igyekezett a lehető legtermészetesebben írni, hiszen Dante is így írt, azon az egyszerű olasz nyelven, amit a piacon beszéltek az emberek.

Szóba került a már említett Babits-féle fordítás, amelyről Nádasdy Ádám azt mondta: Babits Mihály azt az irdatlan távolságot akarta érzékeltetni, ami a középkor emberét a huszadik században élőktől elválasztotta. Szerinte ez nagyszerűen sikerült, ő maga azonban nem akart régies lenni, elvégre Dante sem volt az, sőt nem is lehetett, hiszen olyan nyelven írt, amelyet akkoriban iskolában nem is tanítottak, az akkori olasznak még akadémikus nyelvhelyessége sem volt. A fordításában ezért tartózkodott a régies szavaktól. Lényegében csak az „ily” és az „oly” esetében tett kivételt az „ilyen” és az „olyan” helyett, ha az adott sor hosszúsága ezt követelte meg.