Nácik Cannes-ban
A közismerten neurotikus és depressziós rendező, akinek nyavalyái már legendásak (például nem hajlandó sem repülőre, sem hajóra szállni), mindig előáll valamilyen váratlan fordulattal a cannes-i sajtótájékoztatókon. Két évvel ezelőtt, amikor a - finoman szólva - vegyesen fogadott Antikrisztus kapcsán megkérdezték tőle, hogy miért kellett ezt a filmet leforgatnia, akkor "szerényen" azt válaszolta, hogy ő a világ legjobb filmrendezője, és senkinek sem tartozik semmiféle elszámolással.
Most sokkal jobb kedvenc volt, talán ezért is próbált meg showmanként fellépni, és feldobni a jelenlévőket azzal például, hogy bejelentette: legközelebb pornófilmet forgat, méghozzá Kirsten Dunst "nyomására". És legalább három vagy négy órás lesz, de csak azért, hogy legközelebb később kezdődjön a sajtótájékoztató. A Melankóliáról pedig - mely lényegében két nővér drámája a Föld elpusztulása előtti napokban - megjegyezte, hogy ez tulajdonképpen egy vígjáték, és senki se akarja megtudni, milyen lenne, ha egyszer tényleg tragédiát forgatna.
Azok a kijelentések, melyek végül kiverték a biztosítékot, arra a kérdésre hangzottak el válaszul, mely a rendező német származását firtatta. Trier elmondta, hogy tulajdonképpen az anyja haláláig zsidónak hitte magát, ekkor derült csak ki, hogy addig tévedésben élt. Elmondása szerint boldog és büszke zsidó volt, egészen addig, amíg meg nem ismerte Suzanne Bier filmrendezőt. Amikor azonban kiderült, hogy ő voltaképp német, már meg tudta érteni Hitlert, sőt el tudja képzelni, ahogy ül a bunkerében - még szimpatizálni is képes vele.
Trier egyre inkább belekavarodott a performanszába, próbált korrigálni, hogy ő nem zsidóellenes, sőt még Bier ellen sincs, hanem őértük van. De még itt is ment tovább, bedobta, hogy az izraeliek bosszantóak. Önmagának tette fel a kérdést: hogy mászok ki ebből? "Ok, náci vagyok." Ha meg már belekeveredett, akkor nem hagyta annyiban. Kibökte, hogy a pornó, amit forgat, az is náci lesz, ha pedig fölkérik egy blockbusterre, azt is elvállalja, mert, mint a nácik, ő is szeret nagyban gondolkodni.
A kontextusból kitűnik, hogy Trier nem náci, hanem túlzásba vitte kedvenc időtöltését, a provokációt. Alapvető kérdés azonban: megengedhető-e, hogy valaki azzal viccelődjön, hogy náci. Ettől függetlenül, ha megteszi, vállalnia kell a következményeket. Például számíthat retorziókra - ezek pedig gyorsan jöttek.
Pénteken a cannes-i fesztivál szervezőbizottsága úgy döntött, persona non grata státuszra ítéli Lars Von Triert, azaz nem léphet be a fesztiválpalotába, illetve annak százméteres körzetébe. Gilles Jacob igazgató egyértelművé tette, hogy a filmet nem büntetik, csak az alkotót, azaz a Melankólia továbbra is versenyben van az Arany Pálmáért - melyre, kizárólag esztétikai szempontok alapján, nagy esélye van.
Nem ilyen toleránsak világszerte a filmforgalmazók. Az izraeli disztribútor már szerződést bontott, és arra ösztökéli a többi ország képviselőit is, hogy ekképpen járjanak el. Azaz nemcsak a művészt, hanem a műalkotást is büntessék, annak ellenére, hogy egyetlen kockájában sincs véresen komolyan vagy komolytalanul vett nácizás, esetleg zsidózás.
De visszatérve a fesztiválra, immár az is egyértelmű - igaz, kissé visszás -, hogy a fesztivál vezetői kivártak egy napot a döntéssel, ezzel nem veszélyeztették a versenymű gálavetítését, melyen minden alkotó megjelent. Kínos. Miképpen az is az lett volna, ha idejében kitiltják a dán filmest, és ne adj Isten a színészei szolidaritást vállalnak vele. Akkor ugyanis a showbiz is ugrott volna.
Időközben pedig bemutatták Cannes-ban Paolo Sorrentino This Must Be The Place című versenyművét, melyben Sean Penn egy húsz éve csak agonizáló egykori popsztárt alakít, aki apja halála után átveszi annak életcélját, és nyomába ered annak az egykori náci katonának, aki kínozta őt a koncentrációs táborban. Mondanunk sem kell: remek film, a siker óriási.
