A helyszín egyrészt Berlin, és így Ute Lempernek is jut egy kis énekelnivaló, másrészt és leginkább a francia Riviéra, napfény és tenger. Kár, hogy az operatőr nem tud élni a lehetőséggel, rossz becsillanások, állandó szűrés, de így is csak néz az ember: nem ott van az élesség, ahol lennie kellene.

Lehet játszogatni a derűs, európai múlttal, szép, régi autók, szép, régi női ruhák, furcsa módon a férfiaké viszont olyan, mintha egy nagyon színvonalas turkálóból pecázták volna ki azokat. Wodehouse világa, a választékosan beszélő főhőssel, ami persze nagyon jól áll Colin Firth-nek, de a választékos beszéd, szerencsére, nem szegény VI. Györgyöt hozza újra vászonra, hanem Higgins professzort.

Kell hozzá némi személyiségváltozás a történeten belül, eleinte egy zárkózott és mindenki elől bujkáló bűvészt látunk, a végén meg egy pöffeszkedő, magára zseniként hivatkozó angol arisztokratát, aki elég bájosan bajlódik a szerelemmel. A partner a pösze csaj a Pókemberből, Emma Stone, Wodehouse-ba ő is beférne, a My Fair Ladybe már kevésbé ezzel a beszédhibával, de számít ez?

Nem hiszem. Ami számít ebben a filmben, az a kétségbeesés és a hit, hogy igen, van szerelem, és igen, hiába minden józanság, az ész uralma, mégis ott ez a hátha, a remény, hogy valamit mégis talál az ember a felhők fölött, a föld alatt, akárhol. Lehet csak a szokás hatalma is, amióta Woody Allen-filmeket nézünk, mindannyian ugyanezt látjuk, hol lazábban, hol mélyebben, hol viccesebben, hol deprimáltan, de ugyanezt.

Mondhatnánk azt is, hogy ezek után Istennek kutya kötelessége lenni, hogy meglepje ezt a szemüveges embert, amikor eljön az ideje. Mondhatjuk azt is, hogy „az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül…” Ja, nem. Az a szerencsés, aki ezeket a filmeket rendezte, mérhetetlenül áhítozik szeretetre. És meg is kapja.

Káprázatos holdvilág – forgalmazza a Freeman Film