Munka hadának
Képzeljük el, hogy ülünk egy Costa Rica-i banánchipsgyártó üzemben a futószalag mellett, és ördögi gyorsasággal osztályozzuk a zacskókba igyekvő pirított banánkarikákat. Képzeljük el, mondom, de tudom, hogy mi inkább azt képzeljük el, hogy ülünk egy elegáns irodában, mely mind a formatervezés, mind a fengsuj korszerű követelményeinek megfelel, és úgynevezett „brainstormingon" veszünk részt illatos kollégáink meghitt körében.
Nincs ezzel semmi baj, ilyenek vagyunk, a fogyasztói társadalmat megcélzó tömegkommunikációnak hála, valami ilyesféle fogalmunk van a munkáról. Ha meg nem ilyen, akkor a bennük felsejlő további munkalehetőségek: főszerep egy feleségkereső műsorban, kollektív falatozás ismert emberek társaságában, őrzésvédés, banki szféra... Ezt exponálja bulvárcsillogással fényérzékenyített tudatunkba a korszellem, és eszünkbe sem jut, hogy emberek tömegei amúgy dolgoznak.
De tényleg, higgyék el, nem füllentek. Dolgoznak. A két kezükkel, az izmaikkal, a szaktudásukkal, célszerűen konstruált gépeikkel. És az hagyján, hogy dolgoznak, de akad televíziós csatorna, amely az általuk végzett munkát, annak tengernyi apró, szöszmötölős részletével együtt filmre veszi, és a végeredményt folytatásokban közli. Tisztes nézettséget produkálva ráadásul.
A Discovery Channel Hogyan készült? című filmsorozatának ötlete nem bonyolult: mutassuk be, miképpen készülnek hétköznapi tárgyaink, például a szappan, a kontaktlencse, a fogpiszkáló, a jelvény, az öngyújtó vagy a kartondoboz. Hogyan készülnek a különleges eszközeink: a hokikapus „páncélja", a hokikorong, a műfenyő, az üveggolyó vagy a páncélszekrény. Hogyan készülnek tömeggyártásban előállított finomságaink: a jégkrém, a chips vagy a baklava nevű keleti édesség mármár elképzelhetetlenül vékonyra nyújtott tésztája.
Munkásokat látunk, akik rutinos mozdulatokkal és végtelen tisztességgel végzik a rájuk osztott feladatokat, látunk aztán látszólag otromba, itt-ott kicsit kopottas, ám módfelett okos célgépeket, amelyek segítik a munkájukat. Mintha valami hatalmas mikroszkópba pillantanánk, ahol egyszerre láthatóvá válnak a részletek, jelentőséget kapnak a soha figyelembe nem vett apró mozzanatok. Bíbelődést látunk, törődést, leleményt, titkot, megannyi leheletfinom praktikát.
S miközben pillanatról pillanatra meglepődünk, alaposan elgondolkodunk azon, vajon miért is vesszük természetesnek, hogy tárgyak vesznek körül minket, egyszerűek akár, úgymint kartondoboz, fogpiszkáló, szappan vagy üveggolyó. Miért nem gondolunk arra, hogy azért ezek léte mégiscsak elképesztő munka és emberi lelemény eredménye? Egyáltalán: miképpen söprűztük ki magunkból a valódi munka fogalmát, és miért gondolkodunk hosszasan azon, vajon mit válaszolnánk gyerekként arra a kérdésre, hogy mi leszel, ha nagy leszel.
