Mundruczó nem siet sehova
– Ahhoz képest, hogy négy-öt éve már elkezdett dolgozni a Szelíd teremtés – A Frankenstein-terven, sikerült titokban tartania.
– Filmmel ez könnyen megoldható. A Nibelung-lakópark – amelyet nemrég mutattunk be – forgatása után például két évig tartott az utómunka finanszírozása. A Frankenstein más történet: tudatosan döntöttünk úgy Petrányi Viktóriával, hogy nem várunk éveket, míg összejön annyi pénz, amennyiből esetleg egy nem magyar nyelvű film is kijön. Ennek is eljön az ideje, de a Delta után inkább gyorsan bele akartunk fogni egy újabb munkába. Fontos volt, hogy a többségi producer Magyarország legyen, mert így garantált a teljes alkotói szabadság, és az is szempont volt, hogy minél előbb jöjjünk ki valamivel, amivel bizonyíthatjuk, hogy állandó minőséget tudunk termelni. Erre tökéletes volt a Frankenstein. Négy-öt éve kezdtem el dolgozni rajta, először egy színházi munka miatt. Azt is eldöntöttük, hogy amennyire csak lehet, elbújunk, mint a Johanna idején. Baromi jó volt a nyugalom: A Szelíd teremtés európai viszonylatban kevés pénzből készült, megbízható partnerekkel, három ország koprodukciójában. A második cannes-i versenymeghívás óriási eredmény, mivel már magasabban van a léc, és tüzetesebben és szigorúbban ítélik meg a film kvalitásait.
– Mennyiben lett volna más a film, ha nincs a színházi verzió? Különösen, hogy mindig hangsúlyozza, mennyire el kellett távolodnia tőle.
– Ha nincs a színház, film se volna. Ott lett meg a történet, ott született meg Frecska Rudolf, akárcsak az a gondolat, hogy a mi „szörnyünk” ne egy horrorfigura legyen, hanem egy tizenhét éves fiú, aki belülről olyan, mint egy gyerek. Tiszta, egyszerű és ártatlan.
– A színházi verzióban számos szerepet színész játszott, amelyeket a filmben viszont amatőrökre osztott.
– Így van. Nem szerettem volna, ha a színházban nem színészek játszanak, mert az az ő terepük.
– A film meg nem?
– Nem annyira, de azért ez nem törvényszerű. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a színházi színészek nem mindig találják meg a helyüket a kamera előtt. De azért is váltottunk, mert a történet is változott. A színházi előadás a maga nemében nagy sikerű produkció volt, sok fesztiválon megfordult, jövő őszre is le van kötve két turné. A film nem „színházi közvetítés”, nem is annak a följavított verziója, hanem valami egészen más.
– Ön a filmben egy filmrendezőt alakít – mellesleg pazarul. A filmtörténet viszont e tekintetben tele van bukásokkal. Nem félt, hogy ön is erre a sorsra jut?
– Ki kell mondjam: nagyon féltem ettől. Különösen ha arra gondoltam, mennyi támadás érhet a filmes a filmben, film a filmben helyzet miatt. Egy ilyen eszköz, ha működik, akkor nagyon jól működik, és sok mindent megerősít. Ha viszont nem, akkor irritáló és idegesítő lehet. A színdarabban Rába Roland alakította a szerepet, de később eljutottam addig a felismerésig, hogy inkább egy igazi rendezőre van szükség. Utána pedig oda, hogy nem szabad átengedni másnak. Az egyetlen etikus lépés ez volt: nem teszek ki mást ennek a tükörhelyzetnek. Így a legőszintébb és a legvalódibb az állítás.
– Talán azért, mert valamennyire önmagát alakítja?
– A film alapvető állítása, hogy vannak nagyobb dolgok a filmednél, és igenis észre szabad venni a mások érzelmeit is. Hogy nem magadban létezel önmagadért, hanem teremtéseid-teremtményeid által. A megszállott teremtő, a kutató, aki a regényben hullák darabjait ragasztja össze a teremtés érdekében, a filmben parafrázisként a rendező karakterében jelenik meg. Nem állítom, hogy a megszállottság bűn, de bizonyos helyzetekben felülírja az élet: a filmben lévő film például nem készül el, ellenben a néző mégis egy filmet néz végig. Tetszett ez a gondolat, valahogy így viszonyulok én is egy csomó mindenhez, azaz a film bizonyos értelemben ars poetica is. De színház is éppen akkor kezd el érdekelni, amikor megszűnik színháznak lenni. Azt keresem, hogy miként szüntethető meg a közmegegyezés, a keret, és kap egy új játékteret az értelmezés. Hogy hogyan nyílik ki a szív, a lélek és a szellem.
– Az mennyire volt „zavaró”, hogy ön tulajdonképpen képzett színész?
– Nem vagyok gyakorló színész, de nem is vagyok teljesen civil. Vagyis alkalmasabb vagyok a filmre, mint a színházra, bár az utóbbira talán már nem is lennék képes. Mindemellett ugyanolyan hibáim vannak, mint minden színésznek. Rendezőként láttam az összes musztert, és azt kell mondjam, hogy egyedül a két fiatal dolgozott százszázalékosan. Ők és Monori Lili simán levertek.
– Az is eléggé meglepő, hogy Mundruczó Kornél zsánerfilmes eszközöket használ. A Szelíd teremtés például thrillerként is működik.
– Ennek több oka van. Az egyik maga a regény, amely egy gótikus-romantikus horror. Én a filmet legalább annyira romantikusnak tartom, mint thrillernek, és legalább annyira dokumentaristának, mint egzisztencialistának. A Szelíd teremtésnek tényleg az az egyik ereje, hogy több zsánert tud ötvözni. Ketyeg egy bomba benne, vannak fordulatai, összetettebb a történet, mint amit én általában használni szoktam, már csak a szereplők számában is, és a szerkezete is epizodikusabb. Azt hiszem, egy új nyelv alakult ki, és bármilyen nyelv, amely formává nemesül, eltünteti a filmszerűséget. A Szelíd teremtés olyan thriller, amely nem thriller, de megpróbálja újraértelmezni a műfaji kereteket.
– A korábbi filmnyelvből való kilépés tudatos lépés a jövő felé?
– Nehéz erre válaszolni. Azt tudtam, hogy nem lehet a Delta tisztaságát folytatni. Alapanyagot is azzal a szemmel kerestem, hogy ne lehessen úgy megcsinálni, ahogy addig filmeztem. De persze számos olyan dolog maradt benne, ami az enyém. Tulajdonképpen ez az első felnőtt filmem, a Delta a diákéveim lezárása volt. Valljuk be, az is autodidakta, aki elvégzi az egyetemet. Nem az iskolapadban tanultam meg, amit tudok, hanem a kamera mögött.
– Mit szól ahhoz, hogy a nemzetközi sajtó a cannes-i válogatók kedvenceként tartja önt nyilván?
– Ez újságírói fantazmagória. Igaz, hogy nyolc éve szinte minden filmem eljutott a cannes-i fesztiválra, de azt nem tudom elképzelni, hogy ha bármelyik nem ütötte volna meg a színvonalat, akkor beválogatták volna. Semmilyen személyes viszonyom nincs azokkal az emberekkel, akiknek állítólag a kedvence vagyok, nem látom, nem ismerem őket. Thierry Frémaux művészeti igazgatóval, aki a szóbeszéd szerint egy személyben dönt a filmekről, egyszer találkoztam huszonöt másodpercre a vörös szőnyeg tetején, amikor a Deltához gratulált.
– Említette, hogy a jövőben nem magyar nyelvű filmet is tervez. Merre tovább?
– Tényleg nem tudom most, hogy mi lesz a következő filmem. Elkezdtem intenzíven színházat rendezni külföldön. Vannak egyéb terveim is. Harmincöt éves vagyok, végül is nem sietek sehova.
