Akadnak ugyan néhányan, akik a tömegben sunyin megreszkírozzák, de még ők sem a földre, hanem műanyagpohárba hamuznak, szégyellősen, mert azért mégiscsak komoly helyen vagyunk, nem holmi kopott parkettás, sápadt bársonyfüggönyös, állott levegőjű kultúrházi kvázi színházteremben. Csak magunktól kérdezgetjük gyáván: az milyen már, hogy egy punkkoncerten tilos a dohányzás?

Change - 20 éves a rendszerváltás címmel kétnapos koncertsorozatot vitt Dunára az A38. Mellékági projektként még a hajó étterme is úgynevezett rendszerváltó ételsorral kedveskedett, „az üldözött szamizdatterjesztő menüje" például babgulyást és tejfölös lángost jelentett 1290-ért, alternatívának ott volt „a puritán pártfőtitkár menüje": a krumplileves és a milánói sertésborda kombója 1590-be fájt. Szerdán Müller Péter Sziámi és az Időtlen zenekar, Bárdos Deák Ági és a Bardo, valamint a Vasárnapi Gyerekek lépett fel, nyilván nagy sikerrel, nem tudjuk, nem láttuk. Mert minket nagyobb lázba hozott a csütörtökre előirányzott koncert, amikor is elvileg Waszlavik Gazember Petőfi Velorex Sámán Szabadcsapat Ullmann Mónika László, valamint a Beatrice lépett volna színpadra, ám előbbi kultúrhérosz sajnálatos megbetegedése mián nem tudott eljönni, innen is jobbulást kívánunk neki. A szervezők a B tervként - nyilván a népi-nemzeti vonal ellensúlyozásaképpen is - a Lopunk zenekart nyerték meg az ügynek. Mi pedig arra jöttünk rá, a koncert farvizén evezgetve úgymond, hogy nincs abban semmi különösebben extrém, már legalábbis nem kéne hogy legyen, hogy egy szociológus dél körül a Kossuthon a fiatalok médiahasználatáról mond okos dolgokat, délután előad a bölcsészkaron, este meg punknótákat üvölt önfeledten.

Hammer Ferencről van szó egyébként, a Lopunk énekeséről, aki öltönyben feszül a mikrofonra. Egy értelmiségi Johnny Rotten, mormoljuk magunk elé, aztán elhajtjuk az ilyen párhuzamokat, a Lopunknak nincs szüksége kult referenciákra. Nem használ eredetieskedő manírokat (azt nem nevezzük manírnak, hogy a dobos csávó napszemüvegének jobboldali lencséje villog, az egyik gitáros meg konkrétan úgy néz ki, mint a fiatal Hunter S. Thompson). Még saját dalaik sincsenek, régi Sex Pistols-, Dead Kennedys-, Clash- és Ramones-dalokat veretnek kizárólag. (A Quarton egyszer megkérdezték Hammertől, miért nem játszanak a már hivatkozott Dead Kennedysnél újabb zenéket. „Hát azért, mert azok szarok. De tényleg" - hangzott a válasz.) A Lopunk egyszerűen arról szól, amiről a punknak szerintem szólnia kell: a dühről. A düh becsatornázásáról, üvöltésbe és minimálisnak tűnő, ám annál hatásosabb zenei eszközökbe fojtásáról. Hogy egyfelől szaladjon kétszázra a pulzus, a hallgatóé is, másfelől meg, ennek következményeként csesszük szét a házat alaposan.

Ennek egyébként minden feltétele adott, a színpadon mármint, csak a közönség soraiból hiányzik a fogadókészség: várjuk, várjuk, de csak nem akar beindulni a pogó. A California Über Alles vagy a Disco in Moscow közben mondjuk van rá némi esély, de aztán elapadnak a remények. Nem baj, azért szeretjük a koncertet végig, a számok közé, a néha a számokba ékelt közpolitikai és teológiai okfejtésekkel egyetemben masszív és letaglózó órát szerez nekünk a Lopunk, úgy is, mint előzenekar.

Az átállás közben egy kétsoros jár a fejünkben, „Rice-Rice-Beatrice / a cuccomtól beáll Nietzsche", meg hogy Nagy Feró az egyik legnagyobb survivor a hazában: amellett, hogy számos örökbecsűvel gazdagította a magyar dalkincset, és elévülhetetlen érdemei vannak néhány méltán népszerű zenekar meg- és elismertetésében, volt ő már önjelölt elnökjelölt is a „szakadt országnak szakadt elnököt!" felkiáltás jegyében, parolázott kicsit a savanyúnácikkal (MIÉP-es, Pannon Rádiós kitérő), mostanában pedig a vezető kertévé tehetségkutatójának egyik mentoraként villan a képernyőkön. És még mindig. Tagadhatatlan: nagy forma. Ő maga talán, torka viszont fixre nem fárad.

Feró, Magasvári Viktor, Laczik Fecó és Nagy Hunor Attila mellett csütörtökön amúgy Lugosi László, a zenekarból 1980-ban távozó zseniális gitáros-dalszerző is színpadra lép néhány dal erejéig. A zenekar történetén nem okvetlenül kronológiai sorrendben végighaladó koncert performance-elemektől sem mentes, egyszer csak bejön például két tagbaszakadt közeg, kezükben gumibot, úgy püfölik teátrálisan az épp zenélő bandát, le is állítják a hangversenyt, a régi időket felidézendő, amikor a Beatrice minden volt, csak a rendszernek tetsző beatbanda nem. „Persze, hogy balhé volt - a rendőrök szétverték a koncertet. Arról mi tehetünk?", adott eligazítást a zsengébb korúaknak Nagy Feró, és ahogy nézzük, tényleg elhisszük, hogy - minden pályakacifánt dacára - mégiscsak ő az őserő, legalábbis az egyik. Legintenzívebben a Lángosképű volt a babám, a Nem félek, a XX. század, a Nem kell, a Kétezredik év felé közben érezni ezt, de a Pancsoló kislány is okés, meg egyáltalán, majdnem minden tök okés. Még a közönség is beindul, pedig nyilván mindenki tudja, hogy ma biztosan nem lesz csirkedarálás.

Miként nem is volt, sosem. Szülinapi torta sincs, rajta gyertyákkal, isten éltessen, rendszerváltás, húsz esztendőd elszelelt, józanság meg sose telt, ilyesmi.

Lajtoskocsinyi száraz múltfröccs - ezt kapjuk a csütörtök estétől. Megbátorodunk, hazafelé eltervezzük, hogy minden országgyűlési képviselőnek elküldjük e-mailen A kétezredik év felé című Rice-nótát, már csak a refrén miatt is: „Aki hazudik, az csal, / aki hazudik, az lop. / Hazudni, csalni csúnya dolog." Meg azt is eltervezzük, hogy legközelebb csak azért is rágyújtunk odabenn: punk is not dead.

Beatrice, Nagy Feró