Moszkvába repül a magyar eper
Repülőn viszik a magyar epret Moszkvába. Na, nem most, hanem 1969-ben. A magyar eperexportról egy képpel és egy bő képaláírással számolt be a korabeli Népszabadság. Ebből megtudhatjuk, hogy a júniusi szüret idején két héten át így viszik a „közkedvelt” gyümölcsöt a Szovjetunióba. Nem kell hozzá túl nagy történelmi tapasztalat, hogy feltételezzem: a magyar eper inkább volt közkedvelt nálunk, mint a Szovjetunióban, legalábbis aligha hiszem, hogy arrafelé a 60-as években epret ettek volna eperrel. A közkedveltséget ott inkább a vágy alapozta meg, mint a tapasztalat.
A képaláírásból ugyan az is kiderül: „a friss árut már a délutáni órákban vásárolhatják a moszkvai és leningrádi üzletekben”, de ebből nem érdemes arra következtetnem, hogy a helyi villamosvezetők gyermekei estére már vígan eperhabot majszoltak. Ilyen csemegéhez a kirakatüzletek beavatottjai juthattak, a „közemberek” a legjobb esetben is ritkán és nagy szerencsével. A szovjet pionyírok nem erről írták a dolgozataikat, ahogyan a magyar úttörők sem a banánról. Még akkor sem, ha a magyar boltokba több került banánból, mint a szovjetekre friss magyar eperből.
Azt nehezen tudom elképzelni, hogy a magyar eperszállítmányról az ottani lapok is beszámoltak volna, a Népszabadság archívumában viszont találni olyan cikket, amely képpel mutatja be, miként roskadoznak a polcok a banántól. A Blaha Lujza téren ez lehetett így, de még itt sem volt igaz, hogy a szomszédos szerkesztőségből egyszerűen besétáltak ide venni egy fürt banánt a kollégák. Az idősebbek még emlékeznek, hogyan kellett ezt megoldani.
Az biztos, hogy abban a nógrádi faluban, ahol én nevelkedtem, több banán hagyta az üzletet a hátsó ajtón, mint a főbejáraton. Sőt: többnyire csak ott hagyta el. Ennyire futotta a gulyáskommunizmusból. Nekünk csurrant-cseppent, családilag belefértünk a boltvezető „kapcsolati hálójába”, így tekinthetem magam akár a múlt rendszer haszonélvezőjének is.
Ma már nehezen hihető, népmesei történetként tudom csak elmondani a gyerekemnek, hogy mekkora kincs volt akkoriban a banán. Ő már azt nem tudja elképzelni, hogy valami nincs, legföljebb azt, hogy túl drága. Igaz, ami nincs, az nehezen is tud hiányozni. Az fáj, amit lát, de nem tudja megszerezni. Szegény vagy gazdag másokhoz képest tud lenni az ember. Ha a padtárs nem friss epret hoz tízóraira, akkor nem fáj a vajas kenyér.
Ami viszont egyszer már volt, annak a hiánya nagyon fájhat. Ahogyan a KGST idők magyar élelmiszerexportja is. Azt ma már mindenki világosan láthatja, hogy a „Tavárisi, konyec!”-cel nem kellett volna könnyű szívvel rögtön búcsút mondani az orosz (szovjet, FÁK vagy ahogy akarjuk) piacnak is. Történelmileg és érzelmileg ugyan érthető, sok tekintetben elkerülhetetlen volt mindaz, ami a gazdasági kapcsolatokban történt, de ettől még hiányoznak a Moszkva felé tartó magyar élelmiszerszállítmányok. Nyilvánvaló, hogy azt úgy nem lehetett fenntartani, de nem ragaszkodtunk hozzá foggal-körömmel, hogy amit lehet, tartsuk meg belőle. Az érzelmeink legyőzték az érdekeinket. Pedig a magyar epernek igazán nehéz ellenállni. Én például képtelen vagyok rá.
