1978-ban csúnyán bedőltem a focistáknak. '82-ben egy percig sem hittem bennük. '86-ban megint bedőltem, sírni tudtam volna, hogy pont az oroszoktól kellett kikapni, és pont így. Azóta semmi, mint tudjuk, így aztán egyetértettem volna Muhi András Pires rendezővel, ha Irapuatóval kezdi a filmjét: itt évtizedes bizalmatlanságot kellene valahogy helyrehozni.

Végre megért valamit a néző ebből a nyomorult játékból TV2

Nem fog menni, mondanám, de nem szeretnék kuvik lenni, balek viszont végképp nem, így aztán megpróbáltam úgy nézni a Magyar csapat című filmet, mintha tényleg csak egy film lenne, egy magányos megszállott alkotása, aki éveken át sündörgött az öltözőben meg a kispadnál, fölvett, rendezett, megtűrték és elzavarták, de ő valahogy megsejtette, mikor kell abbahagyni, mikor vagyunk a csúcson. Hogy föláll a válogatott, és nem kieséssel, hanem bejutással végződik a történet.

Ami a hét végén kezdődik, az már egy másik dráma.

Ezzel a mostanival csak elégedett lehet az ember. Nem csupán azért, mert szépen fölépített, gyorsan szalad, van mélypontja és csúcspillanata, hanem mert végre megért valamit a néző ebből a nyomorult játékból. Hogy hiába beszélnek folyton a pénzről, a pályán ez nem számít, akkor csak a magány van, a csapat magánya meg a csapaton belüli magány, a félelem, az igazság és igazságtalanság.

Az ember leszokik a falábúzásról és focista bunkózásról, mert látja, hogy ha a zenei ízlésük nem is a legkifinomultabb, a stratégiához érteniük kell, állandóan agyalnak hadrenden és taktikán, támadnak, alkalmazkodnak, ellentámadnak. Megérti az ember a kis csapatban való játék nagyszerűségét. Hogy mindenképpen meg kell a végén halni. Csak az a kérdés, hogy bátran vagy ócskán. Választhattok.