Lehet, hogy csak absztrakt valami, szépnek szép, és miért ne játszanák ezek között a körülmények között a darabot. Lehet, hogy mégis az, amit az ilyesmi a házfalakon jelenteni szokott, férfi és női nemi szervek egymásban, fekete-fehérben, de nem úgy feketén és fehéren, ahogy elsőre gondolnánk, mindkettő fekete és fehér, alul festéksár borítja őket.

Amúgy sem minden olyan, ahogy elsőként vagy magunktól gondolnánk, pedig a rendező, Stefano Poda a két színre alapozta a rendezést. De Desdemona az, aki befont, afrikai hajat visel, egyébként meg többnyire mindenki feketét hord. Otello arca nincs bekenve, ami némileg nagykorúsítja a közönséget, tényleg minek annyit szenvedni a sminkszobában, aki akarja, el tudja képzelni, hogy a mór mór, hiszen mondják róla eleget.

Kálmándi Mihály Jago szerepében Máthé Zoltán / MTI

Abban nem vagyok biztos, hogy ez a színtelenítés vagy kétszínűsítés megéri-e. Nem veszítünk-e sokkal többet, mint amennyit nyerünk. Mert a rendezés ragaszkodik ehhez, a világítás csekély, néha keresni kell, hogy egyáltalán ki énekel a félhomályban, és csak Jago hazug álomelbeszélésében jön mindehhez egy kis kék, időnként meg érkezik egy kis piros, nem feltétlenül a gyilkos indulat pillanataiban. A fény sokszor oldalról érkezik, a fehér Otello arcának csak a fele marad fehér, a másik olyan fekete, hogy nem is látszik. Az oldalfalakból óriási kezek nyúlnak ki a játéktér felé, mint az Iszonyat című Polanski-filmben, de ezek a kezek nem mozognak, nem tapogatnak, csak nyúlnak a szereplők felé. Ha feljön a süllyesztett félszínpad, a kezekből fák lesznek, majdnem idill, de csak majdnem. Maradnak még rejtélyek, amelyek megfejtéséhez többször kellene látni az előadást – itt lehet most is megakadni.

Szívesen nézném újra az előadást, de miért? A kórus jól szól, kicsit gyengélkedik a tenor szólam, de ez a világ rendje. A zenekar egészen meggyőző vihart produkál, az elvárt rezes gikszerrel együtt vagy annak ellenére is, de már itt is érződik, hogy minden tiszteletünk ellenére sem meggyőző Pinchas Steinberg operakarmesterként. A zene nem lélegzik, nincsenek szünetei, nincs szabadsága, nincs kifejezés benne, megy, megy, mintha egy komputerbe táplálták volna bele a partitúrát, és ez lett belőle az audiováltozat.

Ami a leginkább tántoríthatja a híveket, az az énekesínség. Az Otellót azért szokás műsorra tűzni, mert van Otellónk. Lehet egyéb okokból is, már úgy értem, és tapasztalom is magamon, hogy nélküle is hat a darab, de kiindulásként elfogadhatjuk ezt is. Nekünk meg annyira nincs Otellónk, hogy importálni sem sikerült, Lance Ryan igazi operaházi kispályás, felül meg is élesedik a hangja, de ettől függetlenül is minden pillanatában súlytalan. Lehet Otello súlytalan is, csak akkor már nem Otello, hanem egy idióta, aki nem veszi észre, hogy mi történik körülötte, hogy ki rendes és ki alávaló.

Létay Kiss Gabriella sem életünk Desdemonája, a hangja nem erős, nem jellegzetes, néha kicsit hamisan is énekel, és mintha őt zavarná leginkább a rendezés mozdulatlansága, próbálja arcjátékkal pótolni, amit nem szenvedhet most el a színpadon. Kálmándi Mihály van körülbelül a legközelebb ahhoz, amit a szólam igényel, olaszos hang, magasságok nélkül, ami némileg megnehezíti a Bordal vagy a Credo élvezetét, de intrikál, vagy intrikálna, ha kicsit figyelmesebb kíséretet kapna a zenekari árokból. Nem teljes tévút az előadás, de használni kell hozzá a képzeletünket. Pedig többnyire az opera arra való, hogy más képzeletét használjuk.

GIUSEPPE VERDI: OTELLO
Magyar Állami Operaház